.jpg)
Egyszerűen vannak tagadhatatlan dolgok. Anélkül, hogy ezt mi
magunk idéznénk elő, egyszercsak hirtelen felötlik bennünk az intenzív érzés.
Tudatunk és erkölcsi valónk minden ízével tiltakozik a kimutatása ellen. Sem
egy mozdulat, sem egy hang vagy szó nem árulhat el semmit a bennünk tomboló viharról. Mégis él bennünk a
kényszer, valami feszít, valami kitörésre
kényszerítő gondolat-darab vonaglik a csontjaink között.
Fertőzöttek vagyunk. Titkokkal és hazugságokkal.
Ösztönszerűen belénk épültek a banális társadalmi szabályok, belénk, tudatunkba
égett a kényszeres színjáték és harcot vívunk az érzelmeinkkel. Ezt a szájzárat
csak a szociális öntudatunk tartja kulcs alatt. Sajnos.
Bár szerepet játszik talán pórul járt énünk visszhangja is,
belénkrögzült a félelem, a kimondhatatlanság irdatlan törvénye.
„Á, nem is szerettem, megbántam az egészet.”
Hogyan lehetne megbánni a szeretetet? Ugyan néha fájdalommal
jár, kötelező, szinte kényszeres fájdalommal. A hibákból tanulni kell, de az
sosem hiba, ha szeretünk. Megbánhatjuk, hogy rossz lépést tettünk, rossz
döntést hoztunk. De azt, hogy szerettünk, azt hogyan lehet? Én sosem éreztem
ilyesfajta megbánást.
Feltörő emlékek sugallják a súlyosnak látszó ellenérveket.
Kinek higyjünk? Mi a helyes? És mit számít mit érzünk, ha egyszer a többség
tiltott gyümölcse már a miénk, már csúszik le a torkunkon?
SZERETLEK.
És olyan nehéz kimondanunk.
Azt mondák: „Még túl korai!”
Mi a korai? Egy perccel hamarabb, egy nappal, héttel akár
hónappal hamarabb a „megszabott” idő elött kimondani talán bűn? Erre tényleg külön határidő van?
Azt is hallottam már: „Ne mondd, ha nem gondolod igazán
komolyan!”
Gondolom? Ezt LEHET
gondolni? Elnézést, én érezni szoktam.
Igazán? Mi az, hogy igazán? Hamisan lehet szeretet érezni?
Van-e megfelelőbb pillanat a kimondásra, mint akkor, ott és
úgy, ahogy érezzük?
Azt tartom, az igazság felszabadít. Inkább kimondom és kimutatom, minthogy
titkoljam és a büszkeségem által hazudjak magamnak.
Mondjátok, hogy naiv vagyok, hogy elhamarkottan cselekszem,
de nem fogom meggyőzni magam valótlanságokról. Nem fogom rábeszélni az
érzelmeimet, hogy megváltozzanak. Nem fogom meggyőzni magam, hogy ez „csak” egy
fellángolás.
Mit beszéltek? A szeretet igenis ég, igenis tüzes és lángol.
Ha egy percig, ha egy napig, ha egy életen át, de úgyis szeretet marad.
Különcnek lenni, talán ezt jelenti: az örök dilemmákat
kiváltó szóról lekaparni a szégyent, a sztereotipikus meghatározásokat.
Azt mondta nekem: „Ne használjuk el ezt a szót.”
Hogyan? Hogyan lehetne „elhasználni”? Ez a szó varázserővel
rendelkezik!!! Legalábbis az én értékrendemben. Ez a szó nem kopik el, nem
KOPHAT el, nem veszíti el értékét. Számomra nem. És senki számára sem szabadna.
Ha hamisan, érdekből mondják, a jobbfajta emberek úgyis
megérzik (aki meg nem jobbfajta, hát majd azzá válik ha tanul belőle). Más a
rezgése, más az energiája.
A szeretlek csak őszinteséggel értékes. És nincsen
pillanatnyi őszinteség. Azt nem lehet mérni, az van. Ösztöntből jön, ahogy a
szeretet is. Az ösztön pedig egy életen át ugyanaz marad, rajtunk múlik, hogy
kijátsszuk vagy elfolytjuk azt.
Készen állok bármikor kimondani, őszintén, ha érzem, hogy
kell. Nem fogom hagyni, hogy egy romlott, vesztébe rohanó társadalom diktálja a
szabályaimat. És lehet, hogy csak ez fog megmenteni, csak egyedül ez a bátorság
vezet az élethez.
