Márvány hajnalban.

   Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent. 

Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak. 

Elférünk, de mond, mi az ára? 

Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye? 

Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!

 Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni. 

Mennyit is ér? 

Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket... 

Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem! 

Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún. 

A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze. 

Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó. 

S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen. 

Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga. 

Illatod édesen hullámzik felém. 

Márvány vagy, én márványt képzelek. 

Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol. 

Téged csókól, hideg márványt. 

Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned. 

Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik. 

Meztelen vagy, mint a szerelem. 

Szuszogsz, álmodsz más időkről. 

Én addig hideg márványt képzelek. 

Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben. 

Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások. 

Keresem Istent, hitetlen vagyok. 

Benned minden, de Isten nincs. 

Múlt van, poros képzeletek.

 Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már. 

Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek. 

Hideget, mint a tejeskávé.

Fény, tűz nélkül.

Soha nem éreztem még, hogy beleszeretek valakibe, anélkül, hogy kívánnám. A kisugárzása, a szeme, a szája vonala, és ami a bőre alatt van... Nem kívánom megcsókolni, csak megérinteni, és csodálni benne az embert, és nem a férfit. Szerelem ez és mégis nem kell vonzalom, és nem kell a teste sem. És nem azért, mert tudom, hogy úgysem lenne velem, nem! Nem akarom megváltani, megváltoztatni. 

Az anonim érzelmek sokaságát nem lehet megnevezni. Mert például a csészének sem úgy mondjuk, hogy cserép és festék, hanem CSÉSZE. A szerelem is millió különböző érzelem, impulzus, gyomorremegtető és izzasztó energia. Olyan, mint a gasztronómia, mert az étel az összetevőktől lesz más, alapjában véve.Ez az ember pedig egyszerűen kihozza belőlem azt, amit más nem tud. 

Mintha két vegyület reakciója lennénk...  

Ő pedig olyan, mint éjjel a csokispuding, és a presszó hangja reggelente. Mint egy Vörösmarty vers, vagy mint egy szépen kanyarított betű egy 19.századi levélben. Rímel önmagával és az idővel is egyazon pillanatban. Ő a keresett csillag a sivatag fölött, és mégis olyan, mint egy örökké bevésődött emlék. A hintaszékben pedig Ő ül a verandán a mosolya megnevetetti a szőlőfürtöket. Az arcán pedig világoskék felhők úsznak, szemében a mélység vív a felejthetetlennel. 

Álmomban majd Ő lesz a kép és a festő, a szobor és a szobrász... Kincsei csillognak mozdulataiban, érintése szivárvány illatú hajnal ereje. Homloka széles, melyen elterül a langyos hónapok szellőinek dallama...

És a hangja... A hangjában megfoghatatlan borzongás van. A szavak pedig dalokat, balladákat rejtenek a halálról, szerelemről, esőről, péntek estékről. Zenét beszél, mégis a csendes szentséget mondja el, kavargó homokviharban és zengő tengermorajlásban. Nyugtató, mint az óra tikktakkolása és a vonat kattogása... A mindenben megbúvó táncot kelti életre, leejti a szemhéjakat, és belső falukra végtelen spirálokat rajzol, virágokat és tejeskávé illatú, aromás zongoraszót. 

Tehát Ő az új édesem, az új kedvesem, szerelmem. Vele lenne jó igazán meghalni, úgy, hogy cukrot mesél nekem, és szemeimet Ő csukja le ha már nem leszek semmi, csak egy régi, elhagyott, üres álomkép.