Közöny

 A mindennapok rabja lettem

S miközben én a földön vonaglok,

Röhögve mennek el mellettem,

Valami részeg angyalok.

Ars Poetica

Nehéz a toll,

Porlik a papír,

Minden szó bűnös,

Minden sor szatír.

A vers csupán elő tetem,

Strófák templomában,

Halott érzelem.

 

Én, akit hús és vér ihletett,

El merném égetni

Álmodott mérgedet.

Te, Vers, kit rímek ostora sebez,

Hát mi a szűz múzsa, ha nem ez?

Hát mi a színház,

Vagy Picasso ecsete?

Miért remegett Platón keze?

Kinek énekelt Orpheus?

Mit ígér ezer alvilági szólam?

Hallgasd meg imám, te pogány isten,

S vedd le kezedet rólam.

Ha rajtam hagyod is még,

Ne tedd ezt velem,

Hazudsz, mert nincsen

Érték és kegyelem.

Törd össze tollam,

Dobj elém csontokat,

Csak ne húzd meg

A vészharangokat.

Ne tudjam mi van itt,

Ne írjak, ha nincs miről,

Mert hátbatámad a jovő,

Nem elölről.

Vagy adj szebb napokat,

Tintámhoz meg selyemlapokat,

Mosolyt adj,

Hogy írjam le a vágyakat,

Ne lássak többé

Letépett szárnyakat.

Itt vagyok, Felség,

Csak Én, meztelen,

Térdre borulva kérlek:

Rendelkezz velem!

Sz.Sz.Sz.

Egyszerűen vannak tagadhatatlan dolgok. Anélkül, hogy ezt mi magunk idéznénk elő, egyszercsak hirtelen felötlik bennünk az intenzív érzés. Tudatunk és erkölcsi valónk minden ízével tiltakozik a kimutatása ellen. Sem egy mozdulat, sem egy hang vagy szó nem árulhat el semmit  a bennünk tomboló viharról. Mégis él bennünk a kényszer, valami feszít, valami kitörésre  kényszerítő gondolat-darab vonaglik a csontjaink között.

Fertőzöttek vagyunk. Titkokkal és hazugságokkal. Ösztönszerűen belénk épültek a banális társadalmi szabályok, belénk, tudatunkba égett a kényszeres színjáték és harcot vívunk az érzelmeinkkel. Ezt a szájzárat csak a szociális öntudatunk tartja kulcs alatt. Sajnos.

Bár szerepet játszik talán pórul járt énünk visszhangja is, belénkrögzült a félelem, a kimondhatatlanság irdatlan törvénye.

„Á, nem is szerettem, megbántam az egészet.”

Hogyan lehetne megbánni a szeretetet? Ugyan néha fájdalommal jár, kötelező, szinte kényszeres fájdalommal. A hibákból tanulni kell, de az sosem hiba, ha szeretünk. Megbánhatjuk, hogy rossz lépést tettünk, rossz döntést hoztunk. De azt, hogy szerettünk, azt hogyan lehet? Én sosem éreztem ilyesfajta megbánást.

Feltörő emlékek sugallják a súlyosnak látszó ellenérveket. Kinek higyjünk? Mi a helyes? És mit számít mit érzünk, ha egyszer a többség tiltott gyümölcse már a miénk, már csúszik le a torkunkon?

SZERETLEK.

És olyan nehéz kimondanunk.

Azt mondák: „Még túl korai!”

Mi a korai? Egy perccel hamarabb, egy nappal, héttel akár hónappal hamarabb a „megszabott” idő elött kimondani talán bűn?  Erre tényleg külön határidő van?

Azt is hallottam már: „Ne mondd, ha nem gondolod igazán komolyan!”

 Gondolom? Ezt LEHET gondolni?  Elnézést, én érezni szoktam. Igazán? Mi az, hogy igazán? Hamisan lehet szeretet érezni?

Van-e megfelelőbb pillanat a kimondásra, mint akkor, ott és úgy, ahogy érezzük?

Azt tartom, az igazság felszabadít. Inkább kimondom és kimutatom, minthogy titkoljam és a büszkeségem által hazudjak magamnak.

Mondjátok, hogy naiv vagyok, hogy elhamarkottan cselekszem, de nem fogom meggyőzni magam valótlanságokról. Nem fogom rábeszélni az érzelmeimet, hogy megváltozzanak. Nem fogom meggyőzni magam, hogy ez „csak” egy fellángolás.

Mit beszéltek? A szeretet igenis ég, igenis tüzes és lángol. Ha egy percig, ha egy napig, ha egy életen át, de úgyis szeretet marad.

Különcnek lenni, talán ezt jelenti: az örök dilemmákat kiváltó szóról lekaparni a szégyent, a sztereotipikus meghatározásokat.

Azt mondta nekem: „Ne használjuk el ezt a szót.”

Hogyan? Hogyan lehetne „elhasználni”? Ez a szó varázserővel rendelkezik!!! Legalábbis az én értékrendemben. Ez a szó nem kopik el, nem KOPHAT el, nem veszíti el értékét. Számomra nem. És senki számára sem szabadna.

Ha hamisan, érdekből mondják, a jobbfajta emberek úgyis megérzik (aki meg nem jobbfajta, hát majd azzá válik ha tanul belőle). Más a rezgése, más az energiája.

A szeretlek csak őszinteséggel értékes. És nincsen pillanatnyi őszinteség. Azt nem lehet mérni, az van. Ösztöntből jön, ahogy a szeretet is. Az ösztön pedig egy életen át ugyanaz marad, rajtunk múlik, hogy kijátsszuk vagy elfolytjuk azt.

Készen állok bármikor kimondani, őszintén, ha érzem, hogy kell. Nem fogom hagyni, hogy egy romlott, vesztébe rohanó társadalom diktálja a szabályaimat. És lehet, hogy csak ez fog megmenteni, csak egyedül ez a bátorság vezet az élethez.  

Olyan vagy, mint csillagok közt elbújt álom,
Téged hallgatlak a szélben s csendben,
Ha ragyog a nap arcodat látom,
Téged érezlek minden emlékemben.



(Csak mert kurva az az Udvarhely)

Rettegés

Állat vagyok.
Állatként élek, baszok, szeretek.
Mégis féltve őrzök minden titkot és szerepet.
Képzelet csupán minden mocskos szavam,
Ezüst és hazugság hagyja el az ajkam.
Repülni készülök hegyen túl vagy erdőn innen,
Vállvetve veled,
Zsebemben van minden kincsem.

Apró tudathasadások

Apró tudathasadások. Rendszertelen ívben és irányzatokban, mint a futótűz, szalad az információ.

Idegpályákon halad végig, lázasan rohan és végül megszületik a felismerés. Elér a tudatomig az elmélet, amely tele van ellentétekkel, mégis összefüggő, kiaknázhatatlan, de szabályos egészet alkot. Él. Élek.

Az ellentmondások tökéletes rendszertelenségében vagyunk. Amikor vonz és taszít egyszerre a vágy, suttog és üvölt az akarat a mentális testben.

Egy középkori nyújtópadon érzem magam, haláltusákban vonaglok, a két pólus egyszerre és azonos erővel húz maga felé. Haldoklom.

A tudatom ellenkezik mindenféle misztériummal, mégis megfejthetetlen vagyok, mint mindenki más. Pszihózis. Apró tudathasadások.

Én vagyok én, olyan, mint amilyennek mások látnak és ismernek, de a bennem tomboló elméletek tiltakoznak ezellen. Nem is ilyen vagyok. Nem is vagyok, csak létezem.

Próbálok szabadulni a nyújtópadról, de az inaim elszakadtak, végtagjaim használhatatlanná váltak. Már nem élek. Csak létezem. Létezni sem akarok.

Ezer irányban fut végig a hasadás... Hatalmas tudathasadások. Haldoklom.

Méreg

Tudod, távolodnak a lángok,
S hozzám szólnak mind a fények.
A hátam mögött régmúlt dallamok,
Előttem idegen tükörképek.

Méreg a kezemben, méreg az asztalon,
Sötétkék árnyék vetül a falakra,
Poros emlékek és viasz az arcomon
Szerelmeim teste mind belevarrva.

Tudod, távolodnak a lángok,
S te vagy az, aki mindent megtehet,
Miattad élek és miattad fázok,
Elloptad az időt, ami eddig égetett.