Nézem a férfit, aki kicsit becsípve beszél angolul. Mellette a felesége nevetgél, amúgy gyönyörű pár, de most szépek. Igazán sugárzóak, akkor is ha csipkelődnek egymással. A férfi kék szemét a szeretett nőre szegezi, amikor beszél. Pedig nem neki mondja, szavai nem CSAK hozzá szólnak, de látom rajta, ott érzi magát biztonságban. Ha máshova is téved a tekintete, ha hosszan beszél, a nőre néz. Kicsit mosolyog, az arckifejezése nem árulkodik veszélyérzetről, de a tekintete nem hazudik. Ott keres mindent, ölelést, választ, mosolyt, igazolást, biztatást, kérdést... Mintha párja szeméből olvasna, de nem szavakat, hanem valami ősi kapcsolatot próbálna kibetűzni újra meg újra. Tudja mit jelent, ismeri jól, de minden egyes pillanatban újraéli a szent kötődést hozzá. Folyamatos mosoly van arcán, cinkosság ül a szája szélén, és minden rezdülés a szerelemnek szól. Nem csacska, arisztokratikusan, elegánsan, somolyogva lassan átröppen a nő arcán...Nyugalmas, nem feszült, nem kell többet lásson az arcánál, mert ott van minden idő és emlék, a közös és ami tudott.
Édes még a légkör is tőlük, szinte érzem, hogy ők egymáséi, és ez annyira nyilvánaló, hogy ki sem kell mondani, mert természetesnek hat.
Sosem láttam még ilyen párt...

Benyomások

I.  

Ott vagyok veled.

Minden formám a tiedhez igazodik, az egész lényem táncra hív. 

Forgunk, lebegünk a kék-lila füstben. Spirálok fonódnak körénk. Alul tűz, felül víz, csillogó lángok és cseppek, ölellek téged.

Elveszünk egymásban, utánunk lángcsóvák lenyomatai maradnak. Olvadunk. Szét, egymásba, az éterbe. Semmi gondolat, minden csak színes behatás, összehatás. Eggyé válunk, szétszóródunk minden atomrészecskében ott suttogunk. Valami előre hajt, s mégis a múltba nyúlik vissza.

Megszűnnek a határok, felfoghatatlan Minden és Semmi tör elő. Emlékeink nincsenek, a célok szétfoszlanak, mi nem a pillanatban élünk, mi vagyunk a pillanat. Én vagyok, Te vagy és a végtelen, az idő. A véges tér, és még minden járhatatlan út azon túl.

Csillogunk, káprázatok pompáznak, sima a felületünk, átlátszó, s mégis színek tűnnek elő...

II.

   Kéken kattog az óra, a másodpercek így beborítják a szobát. A függönyön minták táncolnak, s bennem leáll minden. Szívem többé nem dobog, s ez nem is halál már, azon túl sem elmúlás csupán. Körbe érnek a fények, ezer sávban húzódnak a falak mentén, Te pedig kicsókoltad az ajkaim közül a barackot, hajamból elhullatta szirmait a gyomvirág. Az ablakon siklik alakom tükröződő árnya s közben odakint sárgafényű lámpák oltják a sötétség szomját benned. Csípős a levegő itt bent, odakint sem édes, inkább fűszerek illata reszket. Lombok tűnnek talán, s te valahol egy sziklán alattuk ülve ringatsz el... Itt csak a múlt szerelmesei vannak, lábnyomokat hagyunk, de nem másoknak, csak önmagunk színeinek... Érted, hogy most itt a lét abszurdumai vagyunk, atomizáljuk a rendszert és mást is, mert selyem hullik majd a felhőkön túlról, s nem ígéretet fogunk kapni, hanem mindent ami felfelé húz vagy lefelé ránt, s karjaink kitárva átérjük a fogalmakat is majd. 

Part

Mint ezer más, gondolat,
Ez is megérett mostanra,
Sziklák szirtjén szeretve,
Az út szélén maradva.
Szám régen bevarrva,
Állva egyedül,
ott fennt,
Anyaszült meztelenül.
Lakhelyem hiába szeretők ágya,
Ha lélegezetem
lesz egyszer,
Mindannyiuk vágya.
Páratlanul, s párban
az idővel.
Amely lefelé húz szüntelen,
S csak engem bánt
mindaz, ami mégis lételem
Személyes szférám, éterem.
Lombikban fogant vonzalmak,
Nyers testidég, harapás,
Amit nektek adagolok titokban,
csak önmegtagadás, semmi más.
Legendás, ősi tánc
és méreg a szomjoltóm,
A tűzben élve és általa
Az egységet én bontom.
De én alkotok újat
és újabbat folyton.
Ölnék, de inkább orcám
másik felét tartom,
Zavaros a folyó,
S valaki már vár a túlparton.
S ahogy fogy a bor,
Fogy minden, ami mulandó,
Szivárgok beléd,
Odaadok mindent, ami
odaadható.

Márvány hajnalban.

   Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent. 

Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak. 

Elférünk, de mond, mi az ára? 

Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye? 

Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!

 Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni. 

Mennyit is ér? 

Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket... 

Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem! 

Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún. 

A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze. 

Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó. 

S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen. 

Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga. 

Illatod édesen hullámzik felém. 

Márvány vagy, én márványt képzelek. 

Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol. 

Téged csókól, hideg márványt. 

Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned. 

Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik. 

Meztelen vagy, mint a szerelem. 

Szuszogsz, álmodsz más időkről. 

Én addig hideg márványt képzelek. 

Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben. 

Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások. 

Keresem Istent, hitetlen vagyok. 

Benned minden, de Isten nincs. 

Múlt van, poros képzeletek.

 Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már. 

Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek. 

Hideget, mint a tejeskávé.

Fény, tűz nélkül.

Soha nem éreztem még, hogy beleszeretek valakibe, anélkül, hogy kívánnám. A kisugárzása, a szeme, a szája vonala, és ami a bőre alatt van... Nem kívánom megcsókolni, csak megérinteni, és csodálni benne az embert, és nem a férfit. Szerelem ez és mégis nem kell vonzalom, és nem kell a teste sem. És nem azért, mert tudom, hogy úgysem lenne velem, nem! Nem akarom megváltani, megváltoztatni. 

Az anonim érzelmek sokaságát nem lehet megnevezni. Mert például a csészének sem úgy mondjuk, hogy cserép és festék, hanem CSÉSZE. A szerelem is millió különböző érzelem, impulzus, gyomorremegtető és izzasztó energia. Olyan, mint a gasztronómia, mert az étel az összetevőktől lesz más, alapjában véve.Ez az ember pedig egyszerűen kihozza belőlem azt, amit más nem tud. 

Mintha két vegyület reakciója lennénk...  

Ő pedig olyan, mint éjjel a csokispuding, és a presszó hangja reggelente. Mint egy Vörösmarty vers, vagy mint egy szépen kanyarított betű egy 19.századi levélben. Rímel önmagával és az idővel is egyazon pillanatban. Ő a keresett csillag a sivatag fölött, és mégis olyan, mint egy örökké bevésődött emlék. A hintaszékben pedig Ő ül a verandán a mosolya megnevetetti a szőlőfürtöket. Az arcán pedig világoskék felhők úsznak, szemében a mélység vív a felejthetetlennel. 

Álmomban majd Ő lesz a kép és a festő, a szobor és a szobrász... Kincsei csillognak mozdulataiban, érintése szivárvány illatú hajnal ereje. Homloka széles, melyen elterül a langyos hónapok szellőinek dallama...

És a hangja... A hangjában megfoghatatlan borzongás van. A szavak pedig dalokat, balladákat rejtenek a halálról, szerelemről, esőről, péntek estékről. Zenét beszél, mégis a csendes szentséget mondja el, kavargó homokviharban és zengő tengermorajlásban. Nyugtató, mint az óra tikktakkolása és a vonat kattogása... A mindenben megbúvó táncot kelti életre, leejti a szemhéjakat, és belső falukra végtelen spirálokat rajzol, virágokat és tejeskávé illatú, aromás zongoraszót. 

Tehát Ő az új édesem, az új kedvesem, szerelmem. Vele lenne jó igazán meghalni, úgy, hogy cukrot mesél nekem, és szemeimet Ő csukja le ha már nem leszek semmi, csak egy régi, elhagyott, üres álomkép.

Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!

Előlről

Kevés voltál édes, mint hullában a jókedv,
Tudod, ezt sem hagyhatom szavak nélkül,
Hiába volt csók, nyál, és testnedv,
Már nem a lelkem, csak combom ha kékül.
Mit is ígértél? Hát persze, hogy semmit,
Proletár szerződést nem kötöttünk,
A szabály erős volt, a fény pedig meghitt,
Ahogy eltűnt a csendben mögöttünk.
Ami történt, sajnos meglett, csak lusta medvetánc,
Erős volt és mégis gyengére sikerült,
Ami nem szerelem volt, hanem vad románc.
Bár a szenvedés eddig elkerült,
Csak elmosódott képekben vannak nyomok,
Áldozat nélkül, porig falták fel a lángok
Az iskolát, bordélyt, erdőt és templomot.
Fejünk felett pedig, nem égett villanykörte,
Lehet vagy talán csak egy gyertyacsonk maradt
Nem látod magad, hát ne nézz tükörbe,
Nem lesz ott más, csak ránc a szemed alatt.