Síkideg III.

-Tudod, amikor elkap az az érzés, hogy teljesen a két part között evickélsz. Amikor tudod, hogy nem jó, vagy éppen, hogy az és mégis kell vagy éppen nem. Mint egy csecsemő, aki már szorul az anyaméhben, már feszít odabent, és ki kell jönni. Viszont a fények, a száraz, nehéz levegő szinte visszatol a biztonságos melegbe, és mégis, mégis ki kell jönni erre a rohadék, romlott világba. A döntés meg csak forog, megállíthatatlanul. Az állapot megmarad, és fojtogat, ráncigál ide-oda, mint egy elcseszett mágnes. De a döntő tanácstalanság, ami viszi az aranyérmet talán éppen a lét fogalma, amely gyakorlatilag csak a döntésképtelenségnél ragad le. Egy faszán tönkrebaszott társadalom, amely bepasszíroz önmagába, felemészt és sorozatgyárt. Mint egy gránátalma vérszínű belseje, apró, magszerű gyümölcsökkel, bezár a nyugodt kerekségbe. De elrohad.Kurvára elrohad, és az ép szemek nem tudnak kitörni a többi agyhalott közül, menekvés nincsen. Édes a romlott gyümölcs, mint ahogy édes a halál is... Édes, mert nem kell többet fotoszintetizálni, harcolni azért, hogy dagadjunk. Az ép szem meg mit csinál? Rohad. Ráeszmél, hogy rohad. Pánikba esik, és épülni kezd, legószerűen újraépíti önmagát, sejteket és molekulákat transzportál, konstruktív életformát hoz létre, és íme, élő halottá válik a normál halottak között. De van, és már nem rohad. De az ráeszmél, hogy baszod! : Mit csinálok én itt egyedül? Holttestek között, szétbaszott mentalitásokkal körülvéve? Nagyjából semmit. Vagy fejlődik tovább, hogy a szerencsétlen, aki majd kettévágja azt a penészes gyümölcsöt, találjon egy ép szemet, és lakjon jól vele, vagy beletörődik és aszalódik tovább a többi hulla bűzében. Na de a védekezés már megvolt, be van oltva, úgyhogy a kényelmes elfogadásnak lőttek. Továbbfejlődni meg baromság egyerűen. És akkor mit csinál? Na mit? Hát kétségbeesetten keresi azt az életformát, ami hullák között kivitelezhető. Mérgezi magát, iszik és drogozik, na ugye, az elrohadt társadalom máris rózsaszínnek tűnik. Csak a sebezhetőség vágya baszakodik szerencsétlen flótással, mert ugye nem érez semmit a hullaszagtól. Visszafele nincsen út és a gránátalmapalánta minden kis porcikájában ott zsong az öngyilkosság. Zakatol, és kapargat, jóéjtpuszikat lehel a homlokára, megtanítja milyen az, ha fáj. Meghalni nem lehet, élni meg pláne nem. Nem engedik. Élni mások nem hagynak, mert ha Ők halottak ugyebár, te sem lélegezhetsz, nem érezheted a narancsvirág illatát, nem láthatod a színeket, nem ízlelhetsz, nem szerethetsz. Meghalni meg belülről nem hagynak. Mások szétcseszett lelkiismerete és a gyávaságod gátakat szabnak eléd, leeresztik a piroscsíkos sorompót. Akkor meg baszhatod. Baszhatod úgy, ahogy van, mert sem a fizika, sem a logika törvényei szart sem érnek nélküled. Mert egy ilyen mosogatórongy-szerű állapotban minden törvény a feje tetejére áll, megsemmisül, összeég és egyenlővé válik egy adag jó, darabos szarral. Törekedni nagy értelme nincsen így stagnálunk. Baszunk a hullákra, az alkotmányra, a seggfejekre és önmagunkra. Várni. Na azt lehet! Várni, hogy történjen valami, ami kibillent, már mindegy hova, melyik partra lyukadunk ki, csak lyukadjunk. Addig is, ebben a szexi élőhalott létben tesszük, amit tenni lehet. Lehetőleg elnyomunk mindent, aminek egyáltalán köze van a társadalomhoz, vagy akár a valósághoz. Csendesen és intelligensen elbújunk a koporsónkban, oszt már mindegy, hogy kirántanak belőle vagy elföldelnek.