Szeptember

Éjjel le sem hunyta a szemét, de délben kinyúltunk az ágyra.

Valami dallam kapkodott utánunk a falak közül.

A tenyerem beleolvadt a bőrébe, mint ahogy egy elkésett ölelés a magasból zuhan a szélbe.

Elaludt.

A háta mögé feküdtem, éreztem a tarkója illatát. Hosszú, egyenes hajszálai a szempilláimba

bogzódtak. Úgy szuszogott, akár a tenger, mélyen és rejtetten, eltitkolva, hogy

a levegőben élet van.

Csuklóm összeért a lapockája alatti csonttal, mégsem rebbent el a nyugalom mellőlünk.

Vágyni akartam, csak végighúzni egyik ujjamat a karján. De az szinte szentségtörés

lett volna.

Ő nagyon kapzsi, mert mindig ellopja az emlékeket.

Amikor hazaértem a vonatállomásról, az ágyamban ott hagyott egy percnyi kábulatot.

Éreztem a szoba rámnehezedő, sötét sarkaiban. Ott szédült minden, ami félelem és

álom, ott volt Ő még egy pillanatig.

A harc után

                                        

 Mozsárral tört lassú átkok halkan elveszejtik az igazak félelmét.

 Viszonzatlanul, mégis reménykedve csókóljuk időtől porladó sebeinket.

Űzött vadként hamis, töretlen mosollyal tűrjük, hogy hátunkon csattanjon az ostor.

Csalódtunk, de hallgatunk vele. Szánkon a bűnösök rozsdás lakatja árván tűri az időt,

árnyékaink elrejtőznek a vad, szilánkos múltba.

Emlékfoszlányokban élünk, ködös utainkon kísérőink a végzet felhői, melyek szüntelenul

 hamut szórnak talpaink alá.

A léptek visszhangját elnyeli a falánk tér, sűrű erdők örök, szikár suttogása fenyegetve folytja

 meg lelkünk éberségét.

Tépett vészmadarak köröznek haldokló korunk felett, a messzeségbe nyúló horizontot újra

súrolják kétségbeesett imáink, de az elkopik egő szavaink zavaros füstjében.

Sárba tiport keresztek szegélyzik utunkat, homályba vesző ingoványok sóhaja cseng a fülünkben.

 Eltorzult tükörképeink fagyos vértócsákból néznek vissza ránk, mosolygó, bűntől átitatott

 ruháink elfedik a meztelen ártatlanság illatát.

Rohanó képzeletünkben a szakadt filmszalag monoton képeit kivetíti a közelgő bosszú ígérete.

 Korhadó odúinkra a csend jéghideg könnyei húznak fedelet, s szobáink színtelen falai között,

 az üresség sikolya párába burkolt, poros hullámként hordozza végig a nyomorult kéj dalát.

Szomjazunk. Hamis, mérgezett forrásvízbe folytjuk vonagló vágyaink arcát és az utunkba akadó

 sötét kőfalak árnyékai megássák magányos sírjainkat. Apadó, mocskos folyók vize fog rekedt

 búcsúdalt sziszegni a mélység léptének nyomán.

A szürke, komor fénysugár belevési majd a reményvesztett sors utolsó lélegzetének elvérző

romjaiba: Igen, örökre eltévedtünk.

Még mindig háttal

 Elnyelték a mocskos ablakok

a véletlent, a rossz időt

éa talán a füstös helyet,

Hol cigiző angyalok nyújtanak

Borral teli flakont,

Mint giccses aranykelyhet.

Az volt talán az ablak,

Ha kinéztél, a városi fény

úgy nem érdekelt,

De volt, maradhatott

drog és súlyos önkény.

Jobb volt nézni az útra,

Blokkok szürke képe

villant a retinádon,

Sárga lámpák fénye,

Csak szemmértékkel

ígért lábnyom.

De úgy adta a helyzet,

felsorolni a véletlent,

feledni szerelmet kellett.

A mocskon keresztül,

beömlött mégis a világ,

árnyékok rajtam,

bőrömön,

Hulló levél, ringó faág.

Te, (még mindig háttal)

rám voltál festve

a szembefény által.

Si les destins se rencontrent

Mindaz, ami hirtelen tökély,

Elfolyik a sárga mázban,

Hófehér bőrét a szenvedély

Áztatja el ambróziámban.

Látomás

Mint sárga emlékszilánk,

Mely kinőtte fényét,

Forró homokszemek között,

Árnyékká szakadna szét.

Reszket és kihűl

Az a látomás,

És mégis hallgat bennem,

Az átok és az áldás.

Kipirult arcokban

Égett némi szégyen,

Egyenes vonalon,

És csorba útszegélyen.

Ahol botlik a határ,

Dalt és harcot enged,

Kéklő igét hasít,

Szabad vándort kerget.

Közöny

 A mindennapok rabja lettem

S miközben én a földön vonaglok,

Röhögve mennek el mellettem,

Valami részeg angyalok.

Ars Poetica

Nehéz a toll,

Porlik a papír,

Minden szó bűnös,

Minden sor szatír.

A vers csupán elő tetem,

Strófák templomában,

Halott érzelem.

 

Én, akit hús és vér ihletett,

El merném égetni

Álmodott mérgedet.

Te, Vers, kit rímek ostora sebez,

Hát mi a szűz múzsa, ha nem ez?

Hát mi a színház,

Vagy Picasso ecsete?

Miért remegett Platón keze?

Kinek énekelt Orpheus?

Mit ígér ezer alvilági szólam?

Hallgasd meg imám, te pogány isten,

S vedd le kezedet rólam.

Ha rajtam hagyod is még,

Ne tedd ezt velem,

Hazudsz, mert nincsen

Érték és kegyelem.

Törd össze tollam,

Dobj elém csontokat,

Csak ne húzd meg

A vészharangokat.

Ne tudjam mi van itt,

Ne írjak, ha nincs miről,

Mert hátbatámad a jovő,

Nem elölről.

Vagy adj szebb napokat,

Tintámhoz meg selyemlapokat,

Mosolyt adj,

Hogy írjam le a vágyakat,

Ne lássak többé

Letépett szárnyakat.

Itt vagyok, Felség,

Csak Én, meztelen,

Térdre borulva kérlek:

Rendelkezz velem!