Vasárnap éjjel volt, emlékszem a napra,Torz mosolyod még az arcodra volt fagyva,
Tekinteted mint nagy, álmos madarak,
Pihent, mint ajkaid pirosán a szavak.
Ott állt meg az idő és a tér szétszakadt,
Rajtam semmi sem, a becsületen meg folt maradt,
Oda vittél, ahol ígéret hull levél helyett,
Ahol a szó békében van az álmok mellett.
Ott táncoltak egyszer a város fényei,
És lelkünk ezüstfoltos, szürke lényei,
S fölöttük lobogott a szakadt, foltos zászló
Melyen ott virított neonszín betűkkel a zárszó.
Ez volt a volt, s elvitted már akkor magaddal,
S én itt ragadtam megrágott félszavakkal,
Nyomaidban pedig nem hagytál jeleket,
Csak kérdés maradt nekem, semmi felelet.
Az leszel majd, kiből egykor nagyságod vétetett,
S akit ugyanúgy magába őrölt az emlékezet,
A mondat végén a pont, s a "hogy" előtt a vessző,
Az elfelejtett profi, s a számon tartott kezdő.
Mint gyér, erdei tisztás és harangszó a múltból
El fogsz tűnni te is, s ha előtted vihar tombol,
Utánad marad a jelen, s a sárga naplemente,
A hideg kávé, s a keserű zacc reggelente.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése