Szertartások

       Gyere, haljunk meg együtt. Rajzoljunk magunknak színes koporsót, és szórjunk rá hervadt akácot meg feketecsokoládét. Aztán rendezzük meg a temetést. Kiviszem a hátamon a hegyre a te koporsód is, csak hozz embereket. Hozz el mindenkit, akivel találkozol! A vándort, a táncost, a költőt is hozd el, hogy majd együtt forogjunk és bogzodjon össze a hajunk. Hogy csókolózzak mindenkivel, és te is. Csókoljak meg mindenkit még egyszer, hogy el ne feledjem milyen különbözőek az ajkak... Hozz nekem meztelen óriásokat, és kérlek, tégy be egy órát is a zsebembe. Tudod, olyan igazit, ami nem is időt mér, hanem életeket. 
Gyere, haljunk meg együtt, írj szavakat nekem, hogy kihulljanak a fogaim közül, ha menni kell majd. Adok majd neked fényes, szép cipőt, ami nem kopog az aszfalton, és azt vedd fel. Én piros ruhában leszek, és énekelni fogok egy ősrégi dalt neked, és mindenkinek, aki meg tudja hallgatni. 
Gyere, menjünk együtt. Sétáljunk a temetőmben, megmutatom mi, hol nyugszik. És megmutatom hol leszel te, látod? Ott, a nagy fánál, amiről soha nem hullanak a levelek. Ami csak nő és nő és nő, sosem áll meg tudod? Én pedig itt leszek, pont itt, ahol néha megmozdulnak a kövek. És színesek szoktak lenni, csak most nem úgy süt a nap. 
Gyere, haljunk meg együtt, olvassuk el minden szép lélek búcsúlevelét, és nevessünk velük. Aztán nagy tüzet rakunk, és te táncolni fogsz körülötte, majd átfogom a vállad és együtt integetünk a madaraknak. Mezítláb leszünk akkor, és a föld is forogni fog még akkor. Hagyjuk, hogy a felhők a szánkba olvadjanak, és kergetni fogom az árnyékod délután. 
Gyere, haljunk meg együtt, mert másképp nem lehet. Dobbanjunk egyszerre a félelemmel, mert nem is félünk. Hallgassuk a csendet, mert belőlünk elfogyott.