Poem for Myself

You all should understand
That I enjoy my madness
Because its not a burden for me,
I am not helpless
I don't want help
I want to feel it!
There's nothing I can't
deal with,
I'm not crying for the next hit,
I'm crying for inspiration
There's no need for apathy,
We're in need for creation
I don't want anyone
to crave for
What I make,
Or more important:
How I make
You feel.
Or how I make you laugh,
cry, or kneel
Before me.
I don't want to feel okay,
I just want to be as I am
and always have been.
A huge mess, a lost soul
a dirty one, no clean
and organized,
Locked into the prison of sanity.
I want to be , LIKE to be mad,
Flying away from gravity
And soak in every feeling
and moment of madness.
Open myself, read me while
I'm running around headless
like a tortured bird
with songs in its beak
no-one ever heard.
I'm ready to show you
my songs
of misery and joy mixed up,
breaking out from my
poisoned lungs-
So loud, everyone should
cover their ears
Not to go mad with me.
I sang about dreams
And fears,
Drowning in the lake
of my own emotions.
Dying happily
for the Muses sake,
And for your entertainment
on this stage.
Don't heal me, its not worth it,
The payment is not enough
to buy a new life.
When the time comes,
I will pick up the knife
and I will kill the madness,
If its no longer use for me.
Until then, well we will see
what happens,
How much I will deliver
to you: My Dear Auditorium,
How I make you cry, laugh and shiver
When I leave this
Beloved Podium

Absinthe and Cocaine

     I had a lover, who was walking among us, but never chose neither the Light nor the Darkness. We never chose any of them. We were living with all of the kindness and the cruelness of love, feeding on smiles and tears. We didn’t fear God, and never believed in the Devil. We have been strange creatures: holding, embracing each other. 
And he kept me on Fire, although he was colder than Ice.
And we touched the Heavens and the smoky grounds of Hell, and the passion was ours.
Although, he was dying and prepared to be reborn all over again, and he took me with him and gave me sweet and bitter tastes, to enjoy the difference, to enjoy the taste of being human...
 
We have been hiding in the shades sometimes, and biting bits of flesh out of each other, and then we danced through the sweetness of daylight, kissing lips and sweaty necks. I loved his loud laughs and when he sang thinking he was alone.
He was the Tempest, trembling on my eyelashes, while my thick blood was melting under his body heat.
 
Lick me SERPENT, with your rough, poisonous tongue; hurt me, I want to feel alive! Taste me, my raw, living meat; let me be yours until the end of the days! And stroke me with soft hands, and promise Love to me, and I`ll believe your words.
 
You`re walking Earth without light behind your eyes but with kindness in your moves, and you`re flying Darling, your wings are black, but royal. And sorcery is what is keeping you up. But the clouds above you are purple and red and pink, and the colours are giggling in my ears. Because I hear them Darling, your claws are holding me, and I`m as weightless as you are, flying with me.
 
We were never seeking Peace, just dirty passion in all of the Starving moments. And we bought temporary, tiny pieces of sinful souls from suspicious, old men standing at the corners of dark streets and lanes. But Peace found us anyway, and we never bothered with it. Peace has been there and War has been there, as long we needed sides.
 
All those drowsy eternities, days melted with nights, and your eyes were green in the mornings, as we pulled the curtains apart, and sunlight blinded us.
You never slept My Love and never been awake. You`re walking through nightmares, with your eyes wide open, and your eyelids will be rotten soon. But never mind, I`ll love you with all my passion and lust, and I`ll feed you with unforgettable views, I`ll bring the NIRVANA for you, Narcotic Dreams, and cuddle you `till you having me in your arms.
 
We are hunted and haunted, trying to survive, showing our sharp teeth just to feel the Drugs tomorrow.
Our bed is made of steel, and no one can fall in it like we do, pretending that it’s soft and silky, and clean. We know, that is full of stains of pure Love, ashes, and cold, cold blood. We know we have the long forgotten treasure of Gods and Goddesses, whom had their Souls written on it.

Until I scream

                  All that lovely darkness around him, the smell of the smoky room, mixed with his own, unique fragrance. Its like a buzz, like a big buzz before sleep or death.
                  Freaky disorder. Like stepping into my own nightmare, more likely when my own nightmare is entering deep inside me and keep pushing. Until I scream.

                  Love with him its pretty much like possession. I feel like a bit dying each time. His kisses are itchy, like morphine.

Szertartások

       Gyere, haljunk meg együtt. Rajzoljunk magunknak színes koporsót, és szórjunk rá hervadt akácot meg feketecsokoládét. Aztán rendezzük meg a temetést. Kiviszem a hátamon a hegyre a te koporsód is, csak hozz embereket. Hozz el mindenkit, akivel találkozol! A vándort, a táncost, a költőt is hozd el, hogy majd együtt forogjunk és bogzodjon össze a hajunk. Hogy csókolózzak mindenkivel, és te is. Csókoljak meg mindenkit még egyszer, hogy el ne feledjem milyen különbözőek az ajkak... Hozz nekem meztelen óriásokat, és kérlek, tégy be egy órát is a zsebembe. Tudod, olyan igazit, ami nem is időt mér, hanem életeket. 
Gyere, haljunk meg együtt, írj szavakat nekem, hogy kihulljanak a fogaim közül, ha menni kell majd. Adok majd neked fényes, szép cipőt, ami nem kopog az aszfalton, és azt vedd fel. Én piros ruhában leszek, és énekelni fogok egy ősrégi dalt neked, és mindenkinek, aki meg tudja hallgatni. 
Gyere, menjünk együtt. Sétáljunk a temetőmben, megmutatom mi, hol nyugszik. És megmutatom hol leszel te, látod? Ott, a nagy fánál, amiről soha nem hullanak a levelek. Ami csak nő és nő és nő, sosem áll meg tudod? Én pedig itt leszek, pont itt, ahol néha megmozdulnak a kövek. És színesek szoktak lenni, csak most nem úgy süt a nap. 
Gyere, haljunk meg együtt, olvassuk el minden szép lélek búcsúlevelét, és nevessünk velük. Aztán nagy tüzet rakunk, és te táncolni fogsz körülötte, majd átfogom a vállad és együtt integetünk a madaraknak. Mezítláb leszünk akkor, és a föld is forogni fog még akkor. Hagyjuk, hogy a felhők a szánkba olvadjanak, és kergetni fogom az árnyékod délután. 
Gyere, haljunk meg együtt, mert másképp nem lehet. Dobbanjunk egyszerre a félelemmel, mert nem is félünk. Hallgassuk a csendet, mert belőlünk elfogyott.

Mókuskerék

 Rengetegen voltak. Nagyon sok, kis emberke, hatalmas tömegek, hullámzó emberörvények... Szaladtak. Mindegyik rohant a kis lábaival, szaladtak az Érzés irányába. Tudták, egyszerűen valami megsúgta nekik, hogy hova, merre és ők oda tartottak. Arra a helyre, amerre a bennső sugallat vonzotta őket. Megállás nélkül, éjjel-nappal, mindig és mindenkor szaladtak, kitartóan. Különféle emberek voltak. Kicsik, nagyok, hosszúak, vékonyak, kerekek, színesek, és fehér-fekték. Voltak szomorúak, vidámak, gyorsabbak, lassabbak... Voltak, akik néha eltűntek, voltak akik beszéltek, és akik hallgattak. Egyszóval mindegyik más volt, de szép és jó a maga módján.
 Akkor pedig, egyre erősödött bennük az érzés, közeledtek... Egyre közelebb és közelebb értek a megígért paradicsomhoz. És akkor egyszer csak megtorpantak. Mind megálltak, egyszerre, és csak néztek, néztek körbe, és tudták! Megjöttünk...
 És akkor csak csodálkozni tudtak... És csodálni mindent, ami ott van. Mindent, ami körülveszi őket, tetszett a látvány és az érzés...
Aztán egyszerre csak baj történt. Mindenki rosszul érezte magát, mert próbálkoztak berendezkedni, és nem sikerült. Egyszerűen ez a hely elutasította őket. Már nem volt szép, már nem volt jó, kicsit kényelmetlen kezdett lenni. De már mindannyian nagyon elfáradtak, és nem tudtak tovább menni... Az emberkék csalódottak voltak, és önmarcangolásba kezdtek... Kételkedni kezdtek önmagukban, és nem tudták kezelni a helyzet.
 Hát így történt, hogy mind meghaltak. Mindannyian... Volt, akiknek elvágták a torkát, volt, aki öngyilkos lett, és olyan is volt, aki belebetegedett az agóniába. Mind halottak voltak. Egy túlélő sem mardt, egy lélegzet sem a levegőben, egy pillantás sem az égen, semmi.
Csak hullák hevertek mindenhol, üres, bomló anyag szerteszét.
És a hely lassan magába szívta a holttesteket...

Odaát

bokámat simogató
lágy, csillogó felhő
álmomban szerelmet,
hűséget valló,
tágas térben
forgó sellő,
hullámzó arcod,
ajkad csókra álló,
barackos színe,

íze kékre váltó,
édes sodrások,
önmagad s az idő
is változo siklások,
sodró vizek, s partok,
ezerszínű égen
piros látomások,
fények, emlékarcok.

Sámán

Pedig ízlelted fáraók savanyú aranyát,
Álmaid szép zászlaját hitetlenre festették,
S amíg a színek árnyalata elborít,
A szádból az ópiumot kilehelték

Pupillád peremén állok,
Olvadok hozzád a mélybe,
Én leszek a halántékodon dagadó ér.

Mindaz, ami zsongva ébred benned,
A kábszered,
Az öledbe ömlő kéj.

              Nézem a férfit, aki kicsit becsípve beszél angolul. Mellette a felesége nevetgél, amúgy gyönyörű pár, de most szépek. Igazán sugárzóak, akkor is ha csipkelődnek egymással. A férfi kék szemét a szeretett nőre szegezi, amikor beszél. Pedig nem neki mondja, szavai nem CSAK hozzá szólnak, de látom rajta, ott érzi magát biztonságban. Ha máshova is téved a tekintete, ha hosszan beszél, a nőre néz. Kicsit mosolyog, az arckifejezése nem árulkodik veszélyérzetről, de a tekintete nem hazudik. Ott keres mindent, ölelést, választ, mosolyt, igazolást, biztatást, kérdést... Mintha párja szeméből olvasna, de nem szavakat, hanem valami ősi kapcsolatot próbálna kibetűzni újra meg újra. Tudja mit jelent, ismeri jól, de minden egyes pillanatban újraéli a szent kötődést hozzá. Folyamatos mosoly van arcán, cinkosság ül a szája szélén, és minden rezdülés a szerelemnek szól. Nem csacska, arisztokratikusan, elegánsan, somolyogva lassan átröppen a nő arcán...Nyugalmas, nem feszült, nem kell többet lásson az arcánál, mert ott van minden idő és emlék, a közös és ami tudott.
Édes még a légkör is tőlük, szinte érzem, hogy ők egymáséi, és ez annyira nyilvánaló, hogy ki sem kell mondani, mert természetesnek hat.
Sosem láttam még ilyen párt...

Benyomások

I.  

Ott vagyok veled.

Minden formám a tiedhez igazodik, az egész lényem táncra hív. 

Forgunk, lebegünk a kék-lila füstben. Spirálok fonódnak körénk. Alul tűz, felül víz, csillogó lángok és cseppek, ölellek téged.

Elveszünk egymásban, utánunk lángcsóvák lenyomatai maradnak. Olvadunk. Szét, egymásba, az éterbe. Semmi gondolat, minden csak színes behatás, összehatás. Eggyé válunk, szétszóródunk minden atomrészecskében ott suttogunk. Valami előre hajt, s mégis a múltba nyúlik vissza.

Megszűnnek a határok, felfoghatatlan Minden és Semmi tör elő. Emlékeink nincsenek, a célok szétfoszlanak, mi nem a pillanatban élünk, mi vagyunk a pillanat. Én vagyok, Te vagy és a végtelen, az idő. A véges tér, és még minden járhatatlan út azon túl.

Csillogunk, káprázatok pompáznak, sima a felületünk, átlátszó, s mégis színek tűnnek elő...

II.

   Kéken kattog az óra, a másodpercek így beborítják a szobát. A függönyön minták táncolnak, s bennem leáll minden. Szívem többé nem dobog, s ez nem is halál már, azon túl sem elmúlás csupán. Körbe érnek a fények, ezer sávban húzódnak a falak mentén, Te pedig kicsókoltad az ajkaim közül a barackot, hajamból elhullatta szirmait a gyomvirág. Az ablakon siklik alakom tükröződő árnya s közben odakint sárgafényű lámpák oltják a sötétség szomját benned. Csípős a levegő itt bent, odakint sem édes, inkább fűszerek illata reszket. Lombok tűnnek talán, s te valahol egy sziklán alattuk ülve ringatsz el... Itt csak a múlt szerelmesei vannak, lábnyomokat hagyunk, de nem másoknak, csak önmagunk színeinek... Érted, hogy most itt a lét abszurdumai vagyunk, atomizáljuk a rendszert és mást is, mert selyem hullik majd a felhőkön túlról, s nem ígéretet fogunk kapni, hanem mindent ami felfelé húz vagy lefelé ránt, s karjaink kitárva átérjük a fogalmakat is majd. 

Part

Mint ezer más, gondolat,
Ez is megérett mostanra,
Sziklák szirtjén szeretve,
Az út szélén maradva.
Szám régen bevarrva,
Állva egyedül,
ott fennt,
Anyaszült meztelenül.
Lakhelyem hiába szeretők ágya,
Ha lélegezetem
lesz egyszer,
Mindannyiuk vágya.
Páratlanul, s párban
az idővel.
Amely lefelé húz szüntelen,
S csak engem bánt
mindaz, ami mégis lételem
Személyes szférám, éterem.
Lombikban fogant vonzalmak,
Nyers testidég, harapás,
Amit nektek adagolok titokban,
csak önmegtagadás, semmi más.
Legendás, ősi tánc
és méreg a szomjoltóm,
A tűzben élve és általa
Az egységet én bontom.
De én alkotok újat
és újabbat folyton.
Ölnék, de inkább orcám
másik felét tartom,
Zavaros a folyó,
S valaki már vár a túlparton.
S ahogy fogy a bor,
Fogy minden, ami mulandó,
Szivárgok beléd,
Odaadok mindent, ami
odaadható.

Márvány hajnalban.

   Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent. 

Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak. 

Elférünk, de mond, mi az ára? 

Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye? 

Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!

 Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni. 

Mennyit is ér? 

Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket... 

Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem! 

Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún. 

A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze. 

Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó. 

S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen. 

Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga. 

Illatod édesen hullámzik felém. 

Márvány vagy, én márványt képzelek. 

Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol. 

Téged csókól, hideg márványt. 

Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned. 

Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik. 

Meztelen vagy, mint a szerelem. 

Szuszogsz, álmodsz más időkről. 

Én addig hideg márványt képzelek. 

Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben. 

Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások. 

Keresem Istent, hitetlen vagyok. 

Benned minden, de Isten nincs. 

Múlt van, poros képzeletek.

 Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már. 

Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek. 

Hideget, mint a tejeskávé.

Fény, tűz nélkül.

Soha nem éreztem még, hogy beleszeretek valakibe, anélkül, hogy kívánnám. A kisugárzása, a szeme, a szája vonala, és ami a bőre alatt van... Nem kívánom megcsókolni, csak megérinteni, és csodálni benne az embert, és nem a férfit. Szerelem ez és mégis nem kell vonzalom, és nem kell a teste sem. És nem azért, mert tudom, hogy úgysem lenne velem, nem! Nem akarom megváltani, megváltoztatni. 

Az anonim érzelmek sokaságát nem lehet megnevezni. Mert például a csészének sem úgy mondjuk, hogy cserép és festék, hanem CSÉSZE. A szerelem is millió különböző érzelem, impulzus, gyomorremegtető és izzasztó energia. Olyan, mint a gasztronómia, mert az étel az összetevőktől lesz más, alapjában véve.Ez az ember pedig egyszerűen kihozza belőlem azt, amit más nem tud. 

Mintha két vegyület reakciója lennénk...  

Ő pedig olyan, mint éjjel a csokispuding, és a presszó hangja reggelente. Mint egy Vörösmarty vers, vagy mint egy szépen kanyarított betű egy 19.századi levélben. Rímel önmagával és az idővel is egyazon pillanatban. Ő a keresett csillag a sivatag fölött, és mégis olyan, mint egy örökké bevésődött emlék. A hintaszékben pedig Ő ül a verandán a mosolya megnevetetti a szőlőfürtöket. Az arcán pedig világoskék felhők úsznak, szemében a mélység vív a felejthetetlennel. 

Álmomban majd Ő lesz a kép és a festő, a szobor és a szobrász... Kincsei csillognak mozdulataiban, érintése szivárvány illatú hajnal ereje. Homloka széles, melyen elterül a langyos hónapok szellőinek dallama...

És a hangja... A hangjában megfoghatatlan borzongás van. A szavak pedig dalokat, balladákat rejtenek a halálról, szerelemről, esőről, péntek estékről. Zenét beszél, mégis a csendes szentséget mondja el, kavargó homokviharban és zengő tengermorajlásban. Nyugtató, mint az óra tikktakkolása és a vonat kattogása... A mindenben megbúvó táncot kelti életre, leejti a szemhéjakat, és belső falukra végtelen spirálokat rajzol, virágokat és tejeskávé illatú, aromás zongoraszót. 

Tehát Ő az új édesem, az új kedvesem, szerelmem. Vele lenne jó igazán meghalni, úgy, hogy cukrot mesél nekem, és szemeimet Ő csukja le ha már nem leszek semmi, csak egy régi, elhagyott, üres álomkép.

Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!

Előlről

Kevés voltál édes, mint hullában a jókedv,
Tudod, ezt sem hagyhatom szavak nélkül,
Hiába volt csók, nyál, és testnedv,
Már nem a lelkem, csak combom ha kékül.
Mit is ígértél? Hát persze, hogy semmit,
Proletár szerződést nem kötöttünk,
A szabály erős volt, a fény pedig meghitt,
Ahogy eltűnt a csendben mögöttünk.
Ami történt, sajnos meglett, csak lusta medvetánc,
Erős volt és mégis gyengére sikerült,
Ami nem szerelem volt, hanem vad románc.
Bár a szenvedés eddig elkerült,
Csak elmosódott képekben vannak nyomok,
Áldozat nélkül, porig falták fel a lángok
Az iskolát, bordélyt, erdőt és templomot.
Fejünk felett pedig, nem égett villanykörte,
Lehet vagy talán csak egy gyertyacsonk maradt
Nem látod magad, hát ne nézz tükörbe,
Nem lesz ott más, csak ránc a szemed alatt.

Pontosan 236.

Vasárnap éjjel volt, emlékszem a napra,
Torz mosolyod még az arcodra volt fagyva,
Tekinteted mint nagy, álmos madarak,
Pihent, mint ajkaid pirosán a szavak.

Ott állt meg az idő és a tér szétszakadt,
Rajtam semmi sem, a becsületen meg folt maradt,
Oda vittél, ahol ígéret hull levél helyett,
Ahol a szó békében van az álmok mellett.

Ott táncoltak egyszer a város fényei,
És lelkünk ezüstfoltos, szürke lényei,
S fölöttük lobogott a szakadt, foltos zászló
Melyen ott virított neonszín betűkkel a zárszó.

Ez volt a volt, s elvitted már akkor magaddal,
S én itt ragadtam megrágott félszavakkal,
Nyomaidban pedig nem hagytál jeleket,
Csak kérdés maradt nekem, semmi felelet.

Az leszel majd, kiből egykor nagyságod vétetett,
S akit ugyanúgy magába őrölt az emlékezet,
A mondat végén a pont, s a "hogy" előtt a vessző,
Az elfelejtett profi, s a számon tartott kezdő.

Mint gyér, erdei tisztás és harangszó a múltból
El fogsz tűnni te is, s ha előtted vihar tombol,
Utánad marad a jelen, s a sárga naplemente,
A hideg kávé, s a keserű zacc reggelente.

Kétség

Történetek és történések kavarognak a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy üresnek lenni jó, vagy inkább roskadozni az érzelmek alatt.

Gondolkodtam, szinte mást sem csinálok. Felkelek, kávézok, reggelizek, és fekszem vissza. Fejfájás, hányiger.

Elvesztettem önmagamat. Nem tudom kezelni a helyzeteket, csak sodródok és teljesülnek az álmaim. Nincsen igaz személyiségem. Ha van is, nemtudom melyik az az ezer közül. Elvesztettem a fejemet, de legfőképpen a lelkemet. Mégis néha belémnyilall valami váratlanul. Halál. Vagy stagnálás.

Lehet, hogy kicsit tényleg meghaltam. Egy részem céltalanul kering az éterben.

Megoldatlanul hevernek elöttem az ügyek, kibogozatlanul, szétdobigálva bennső szobáim padlóján.

Kétség.

Unalom. Unok élni, táncolni, szeretni, veszekedni, mosolyogni, kábulni, szeretkezni. Pedig csak ezek vonják el a figyelmemet a környezetemről. 

Minden aktív életforma  untat, undorít. Legszívesebben kihánynám magamból a múltat. És a jövőt is.

Vigyázz mit kívánsz. Mert egyszerre jött minden, besokalltam, tarthatatlan ez az állapot. 

Kimászni meg minek? 

Ha az tart életben, ami megöl, akkor mi a megoldás?

Attól rohadok el, ami megszült, ami kialakított, amitől boldog vagyok.

Hálás, vagy hálátlan?

Néha jó úgy hagyni mindent, ahogy van, mert megvan a saját rendeltetése. 

Irányítani, vagy hagyni széthullani, hogy a darabok elguruljanak a földön, ezer színes csíkot húzva maguk után? 

Mintha a koporsóban kezdődne az élet. A halálba születünk bele. Bentről csakis kifelé vezet út. Fentről meg csak leesni lehet. Le, a mélybe, az anyaméhbe vissza. Anyamély. 

Kalapáccsal zúzni szét az álmokat. Álomtörő kalapáccsal. 

A millió ösvény közül egyet választani, méltósággal végigmenni rajta, miközben lassan repednek meg a csontjaim. Hajlik a gerincem, szakadnak az inak, spriccel a vér szanaszét a virágokra.

Mocskot hagyni magunk után, utánzatokat, romlott géneket. Ártani mindennek, mégis életet hozni létre újra meg újra.

Keserűség, mégis mosolygok.

Szabadság ott, ahol rácsok között élek. Szépség ott, ahol dominál a groteszk, fekete humor.

Egyedül lenni az emberek között. Magány a társaságban, üresség ott, ahol mindenki megtölt. Szívnek szívet.

Morál: SEMMI.

Sehol semmi....

Elvetélés

Ez a mi védjegyünk. Mindig rossz időben, rossz helyen, rossz társaságban bukkanunk fel ugyanott. Mindig olyan körülmények között találkozunk, amikor nem kellene, váratlanul. Mégis  mindig megérzem, ha a közelemben van. Valami furcsaság terjeng a levegőben olyankor, én meg feszélyezetten nézek körül. Nem ismerem fel azonnal a helyzetet, de pillangók röpködnek a gyomromban, idegesítő előérzetem van.
                            Aztán megpillantom, és máris mosolyogva konstatálom, hogy megint megtörtént a felismerés tudat alatt, mielőtt még észrevettem volna. Általában nem szólok hozzá, komótosan elvagyok a világomban, de legbelül, valahol egy sárkány felnyüszít a zsigerimben, éhezik a pillantására, a szavaira.



                       Ha észrevesz, Ő sem jön oda.  Néha csak rámsandít, majd elkapja tekintetét. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy feldolgozzuk egymás közelségét. Aztan valami láthatalan erő odarántja valamelyikünket, és szóba állunk egymással.

Nem, nem beszélegetünk. Félmondatok, félszavak. Néha egy-egy véletlen érintés, de semmi több. Pedig vibrál a tér, a mi közös terünk, ami azonnal aktiválódik, ahogy egy légtérbe kerülünk. Nincsen már senki és semmi, elborítanak az érzékek, kimodhatatlan gondolatok. Fölösleges szólni, a világunk bezárult, immár csak mi vagyunk egymásnak. Ebben a dimenzióban megszűntünk létezni, körbefon valami felfoghatalan erő, amely mindenki mást megsemmisít, minket pedig egymásnak ad át.

                                     Nincsen benne semmi szexuális, semmi izgalom vagy bizsergés. Az ismeretlen hatalom felettünk természetesnek hat, velünk született képességnek, ösztönösen fogadjuk el és zuhanunk a karjaiba.
Egy ideig nem is sejtettem mi történik ilyenkor, hosszú évek múltán is nehezen tudom meghatározni, de legalább van fogalmam róla. Egyszerűen bekattan valami abban a pillanatban, mintha az elménk és az érzékeink valamilyen módon összefonódnának...

A szexuális része pedig meglepően érdekes. Ugyanis gyakorlatilag semmi értelme nincsen, fizikai szinten nem mondanám kiemelkedőnek. De mégis, mintha egy fantáziavilágba csöppennék, maga a tény, hogy vele vagyok, és ellenállhatatlan az érintése, a csókjában van valami fennséges, valami teljesen őszinte, tiszta és megerendíthetetlen.

                              Pedig Ő egy olyan ember, akiből kihalni látszanak az érzelmek. Utál és gyűlől, szenved mindentől és mindenkitől. Nem tudom milyen módon jutottam be a lelkébe, mert ott vagyok, úgy érzem magam. Sötét van és veszélyes odabent, mégis felemelő érzés.

Teljesen ellentétes érzelmeket vált ki belőlem, ha a közelmeben van egyszerre lennék anya és gyilkos, hangos és halk, mérges és nyugodt...és még sorolhatnám. Átveszem a mozdulatait, ahogyan Ő is az enyémeket, a szuszogása ritmusát, valami érthetelen hangulat lesz urrá rajtam... Félek tőle, mert felemészt, mégis annyira jó ez a kötelék közöttünk, hogy fáj minden lélegzetvétel, le tudnám élni az életemet ebben a közös burokban.

Maró ürességet érzek, mégis elégedettséget, mert a közelemben tudhatom. Folyton vágyom rá, de nem úgy, ahogyan másokra... Vágyom gyógyítani, szeretni, a karjaimban tartani, és kiszorítani belőle a szuszt. De fáj ha hozzám ér. A molekuláim teljesen megzavarodnak,össze-vissza kavarog a vérem, a gondolataim eggyé olvadnak, egy nagy, színes masszává. Megsemmisülök, mégis istennővé válok, amikor ott van.

                                Nem ismerem. Nem ismerem úgy, ahogyan másokat. Nem tudok róla szinte semmit. Nem tudok, hanem érzek. Érzem a fájdalmát, a haragját, a szerelmét. Bár nem is biztos, hogy szerelem, de annyira intenzív, hogy csak ahhoz tudom hasonlítani. Szét tudnám marcangolni cafatokra, ugyanakkor elrejteném a világ elől, hogy soha senki ne találjon rá, soha senki se bántsa többé.

Mert Ő az orgazmus és maga a rettenet. Egyszerre élénk és élettelen. Ha csókól, kicsókólja a lelkemet, amit belémszőtt. Egyidőben tesz ifjúvá és lopja el tőlem az éveket. Vele nem létezik idő, tér, logika és hajnal. Elkopik a környezetem ha vele vagyok, és megfulladok a sugaraiban.

Fényt ad és rémálmokat, magányt és hatalmat a világ felett. Együtt pusztíthatunk és építhetünk fel mindent, ami sebez és hódít. Kevésnek érzem magam, mégis kiteljesedek a jelenlétében. Szellemvilágban él, mégis Ő a Pirkadat és az Alkony.

Ő tölt fel és üresít ki, gyötör és vonz, mézes álmokba hajt, és rángat ki belőlük.


Ő az Alpha és az Omega.


Ő az Isten és a Sátán. A Szent és az Átkozott.


Ő vagyok Én, és elveszítem magam benne.  A tükörképem, de mégis egy síkon táncolunk.


Ott van mindehol. A csontjaimban, az ereimben, a retinámon, a hajamban és a nyelvem alatt.


Ő a Védőangyalom és a Gyűlölet Démona. 


Az ír a sebeimre és az ostor a melleim között. 


Ott sötétlik a talpam alatt és zakatol a fülemben... 


Valami elcseszett véletlen folytán elszakadtunk még az idők kezdetén, a részeink pedig próbálják összerakni magukat...


Ő a Világ és a Fertő... és Ő minden, ami Élet és Halál, vagy köztes terület.

2013

                              Meghaltunk kedvesem. Meghaltunk itt, ott: legbelül. Kizökkentünk a rohanó vonattal együtt. És elvesztünk immár, elkavarodtunk, szétszakadtunk szerelmem. Szét és darabokra, minden egyes percünk elpárolgott a tűz fölött. Látlak-e még valaha háttal állni, ablakot bámulni? Szerethetlek-e még gyönyörűn? Álmodhatok-e még komolyan, cigarettázva a kanapén?
Ugyan, te is tudod, mi is tudjuk, hogy elveszett az élet, és nem találhatjuk meg soha többé. Talán egyszer, egy borongós, őszi napon, pipázva és keresztbetett lábakkal jut majd eszünkbe az ódon ház, amit elképzeltünk.
Nem lesz baj édesem, talán egyedül fogom megfésülni a hajamat, talán egyedül mosok arcot hajnalban, és csak az én talpaim alatt fog ropogni a kukoricaháncs... de tudod, akkor is mi voltunk és most is mi vagyunk akik a semmiből gondoltak nagyokat.
Boldogok leszünk, tudod, hiszen semmink sem maradt, se fals dal, se sikoly, hogy falakat dönthessünk le, hogy átlépjünk mindenen, ami ide ragasztott. Nevetni fogunk, mert bizonytalannak hittük a jövőt, és mert üres kézzel válhatunk vendégekké.
Felejteni kell, részleteket irtani, aztán megszületni újra alkonyok hamvában. Pirosat álmodni és kincset keresni kell majd, hogy feloldhassuk a béklyókat. Átsiklunk majd ezer lomb fölött, s karjainkban fog meghalni a képzelet.
Ne küzdj kincsem, fáradt a levegő, s felettünk ragyog még a nap. Leszünk még harcosok, éhező katonák, pilótasegédek és gladiátorok. Találunk még örökös zajt és a temetőben pedig csend lesz végre. Aztán kifakadnak a színes mozdulatok, és táncolunk majd, körbetáncoljuk a konyhát és akár az egész világot, ha akarod.

Bíborpercek

Akkor történt, egy helyen,
Amikor szavam nem maradt,
Akkor jött a szerelem,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Némán hullott le a virág,
Fiatalon leszakadt,
S én nem vártam csodát,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Megszerettem, elképzeltem
Bársonyszirma símogat,
Ott, akkor az övé lettem,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Hadd hallja meg a világ,
Hogy nem kaptam szavakat,
Úgy elbűvölt az a virág,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Tiltott nász volt a miénk,
Mert e szerelem meghalhat,
Gyorsan szállt a Vég felénk,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Megírtam a gyászbeszédet,
Otthagytam csókon csüngő ajkamat,
És kis virágom, emlékedet,
Az alkonyvörös fa alatt.

Perspektíva

Sikolt most a kikelet.
Suhan át ezernyi év felett...
Elhozta terhes gondjait,
És ífjú, hazug napjait.
Feledve mézet, s álmokat,
megsárgult sors-lapokat,
Ide zuhant zöldet hozni,
Virágokkal megátkozni.
Elvenni mindent, mi örök,
De tavaly elszállt, megszökött...
Higgyek neked Tavasz?
Higgyem el mit mondasz?
Mert tavaly megmérgeztél,
Elismerem, akkor legyőztél.
S most harcolok veled,
Bevetek mindent ellened...
Tudom én mit akarsz tenni,
A szívemet fogod megint elvenni.