Nézem a férfit, aki kicsit becsípve beszél angolul. Mellette a felesége nevetgél, amúgy gyönyörű pár, de most szépek. Igazán sugárzóak, akkor is ha csipkelődnek egymással. A férfi kék szemét a szeretett nőre szegezi, amikor beszél. Pedig nem neki mondja, szavai nem CSAK hozzá szólnak, de látom rajta, ott érzi magát biztonságban. Ha máshova is téved a tekintete, ha hosszan beszél, a nőre néz. Kicsit mosolyog, az arckifejezése nem árulkodik veszélyérzetről, de a tekintete nem hazudik. Ott keres mindent, ölelést, választ, mosolyt, igazolást, biztatást, kérdést... Mintha párja szeméből olvasna, de nem szavakat, hanem valami ősi kapcsolatot próbálna kibetűzni újra meg újra. Tudja mit jelent, ismeri jól, de minden egyes pillanatban újraéli a szent kötődést hozzá. Folyamatos mosoly van arcán, cinkosság ül a szája szélén, és minden rezdülés a szerelemnek szól. Nem csacska, arisztokratikusan, elegánsan, somolyogva lassan átröppen a nő arcán...Nyugalmas, nem feszült, nem kell többet lásson az arcánál, mert ott van minden idő és emlék, a közös és ami tudott.
Édes még a légkör is tőlük, szinte érzem, hogy ők egymáséi, és ez annyira nyilvánaló, hogy ki sem kell mondani, mert természetesnek hat.
Sosem láttam még ilyen párt...

Benyomások

I.  

Ott vagyok veled.

Minden formám a tiedhez igazodik, az egész lényem táncra hív. 

Forgunk, lebegünk a kék-lila füstben. Spirálok fonódnak körénk. Alul tűz, felül víz, csillogó lángok és cseppek, ölellek téged.

Elveszünk egymásban, utánunk lángcsóvák lenyomatai maradnak. Olvadunk. Szét, egymásba, az éterbe. Semmi gondolat, minden csak színes behatás, összehatás. Eggyé válunk, szétszóródunk minden atomrészecskében ott suttogunk. Valami előre hajt, s mégis a múltba nyúlik vissza.

Megszűnnek a határok, felfoghatatlan Minden és Semmi tör elő. Emlékeink nincsenek, a célok szétfoszlanak, mi nem a pillanatban élünk, mi vagyunk a pillanat. Én vagyok, Te vagy és a végtelen, az idő. A véges tér, és még minden járhatatlan út azon túl.

Csillogunk, káprázatok pompáznak, sima a felületünk, átlátszó, s mégis színek tűnnek elő...

II.

   Kéken kattog az óra, a másodpercek így beborítják a szobát. A függönyön minták táncolnak, s bennem leáll minden. Szívem többé nem dobog, s ez nem is halál már, azon túl sem elmúlás csupán. Körbe érnek a fények, ezer sávban húzódnak a falak mentén, Te pedig kicsókoltad az ajkaim közül a barackot, hajamból elhullatta szirmait a gyomvirág. Az ablakon siklik alakom tükröződő árnya s közben odakint sárgafényű lámpák oltják a sötétség szomját benned. Csípős a levegő itt bent, odakint sem édes, inkább fűszerek illata reszket. Lombok tűnnek talán, s te valahol egy sziklán alattuk ülve ringatsz el... Itt csak a múlt szerelmesei vannak, lábnyomokat hagyunk, de nem másoknak, csak önmagunk színeinek... Érted, hogy most itt a lét abszurdumai vagyunk, atomizáljuk a rendszert és mást is, mert selyem hullik majd a felhőkön túlról, s nem ígéretet fogunk kapni, hanem mindent ami felfelé húz vagy lefelé ránt, s karjaink kitárva átérjük a fogalmakat is majd.