Öt

#1. A buli jó volt, alkohol hatásos. Mindenem a zenére hangolódott, táncoltam becsukott szemmel. Ott voltak pár méterre. A srác magas volt, a fülei kissé elállóak, vastag fekete szemöldökei alatt fénylettek zöldes árnyalatú szemei. Magas volt és szép mosolyán megakadt a szemem. Táncoltunk, elvesztünk az ölelésben. A csók akkor nem maradt meg...Aztán a medence szélén ölelt át, kacér pillantása a fürdőruhám pántján időzött. Másnap megcsókolt. Vadul tépte az ajkaimat, lebegtünk a vízben, átfogta a derekam és szorosan húzott magához.

#2. Szólt, hogy jön. Tudtam, hogy itt lesz. Este találkoztunk. Nem néztem rá, csak a fogaim között mormogtam egy köszönést. Aztán kiszálltam a vízből, csorgott rólam a klóros víz. Azt mondta hiányoztam, beszélnünk kell. Leültünk a medence szélére. Szerelem volt valamikor, aztán már ragaszkodás. Volt valakije és soha nem csalatkozik. Azt mondta rosszul esik neki, hogy nem csókolhat. Csak a szíve csalatkozott, csak a lelke ért az enyémhez, az ajkai nem. Hajnalban buszra szálltunk Kolozsvárra. Egész nap vele voltam, fogtam a kezét, csodálhattam dús haját. Azt mondta szeret.

#3. Még éltek az emlékek. Az a 9 hónap nem veszett el, bennünk élt, kavargott és néha felvillantotta képeit. A motor mellett süvített a szél, belekapott a hajamba. Jó volt átfogni a derekát, éreztem a kockákat a hasán. Láttam az égszínkék szempárban a szerelmet és a bánatot is. Elmondta, hogy még van valami, sajnálja, de van még. Azt mondta szeret.

#4. Este ébredtem, odakint már sötét volt. Szóltak, hogy a városban van. Siettem a kocsmába, és Ő ott ült. Söröztünk hajnalig. Akkor felmásztunk a kazánháztetőre. A napfelkelte hallotta, ahogy megkér, hogy legyek az övé, menjek vele, szökjünk meg és legyünk boldogok. Bánta, hogy elment és itt hagyott. Azt mondta szeret.

#5. A lány részeg volt. A lány szabad volt és őrült. A lány őrülten csókolt, őrülten ért hozzám. Ajkai rózsaillatúak voltak, szemei ravaszak. Másfél napot töltöttünk együtt, aztán kiraktam a házból. Az éjszaka nem hagyott nyugodni, pezsgett a vérünk, pezsgett a levegőben a szenvedély. Véresre harapott, fájt mindenem. Azt mondta szeret.






             Nos, az elmúlt napok eseménydúsak voltak. Mintha csak tavasz lenne és bizsergés. Mintha nem szabadna álmodnom. Nem teszem, legyetek boldogak.

Acélkék

Reggel málnát evett a kezemből. Ugyanis, amikor ébredeztünk még mocorogtunk kicsit, aztán kilopakodtam, és szedtem málnát. Ledőltem mellé az ágyra, és hatalmas, acélkék szemébe néztem. Mosolygott, amikor meglátta az apró gyümölcsöt a markomban. Nem tudom mi lehetett ebben a reggelben. Pedig cigarettaszag volt a kis kertházban, a lepedőnk a földön hevert, nem találtam a ruháimat. Mégis, mintha egy, nagy egész mosollyal kezdődött volna.

Pedig az este még, csak egy cigarettára ugrottunk ki a tömbház elé.

Bárka

          Felébredt. A nap magasan járt, már elmúlt dél, és nagyon meleg volt. Egy partközeli fa árnyékában pihent, egy ideig formákat rajzolt a homokba, majd elaludt. Már négy napja várta a bárkát. Négy éjszakája és négy hosszú nappala telt el szorongással, reménykedéssel.
Feltápászkodott és leporolta magáról a homokot. Elindult a csapáson keresztül, be az erdőbe. A hatalmas levelű fák és vastag liánok között beömlött a lágy fény az ösvényre. Körülötte hatalmas, színes virágok ontották illatukat, szirmaikon apró pöttyökben sárgállott a virágpor. Némelyik fa törzsén borostyánszerű növény futott fel, egészen a lombokig. Bokrok helyett nagy-levelű növények takarták be a talajt, és ott, ahol a száruk kezdődött, a kis gödröcskékben csillogott az esővíz. Vijjogások, csiripelések törték meg a csendet, a madarak végtelen és sokszínű muzsikája visszhangzott a zöld paradicsomban.
A lány félrehúzott néhány útjába lógó liánt, mezítelen talpa belesüllyedt a puhább talajba, ahogy a napfényben csillogó lagúnához ért. Nem habozott, nagyot szökkent az illatos vízbe, a csobbanás hangjától megmozdultak az ágakon pihenő madarak és szétrebbentek.
Haja a felszínre simult, majd, ahogyan kiemelkedett vállára és hátára tapadt. Úszott még két kört, majd néhány erősebb gyökerű növény megmarkolása segítségével kikászálódott a partra. Vizes talpára egykettőre ráragadt a föld.
Ugyanazon az ösvényen indult visszafelé, ám félúton befordult egy kevésbé jártasabb csapásra. Egy kevés gyaloglás után megérkezett a házikóhoz. Kezdetleges, sebtében eszkabált kajiba volt, teteje sárga, szárított nádból készült, falai liánokkal szorosan összekötözött gyékényből. Ennyi tellett nekik.
Vizes haja csimbókokban állt, egy fürt meglibbent, ahogy belépett a házba. A berendezés egyszerű volt, néhány szalmakupac, amelyet megpróbáltak négyzet alakúra formázni liánokkal. Ezek a fekvőhelyek viszonylag helyesen kicserzett bőrökkel voltak letakarva. A szoba egyik sarkában egy korhadt fatuskó állt, belsejét kirágták a termeszek, így könnyen ki lehetett vájni. Ebben kavicsok, inakra felfűzött apró, színes kagylók, ügyetlen agyagedények, oldalukon szabálytalan csíkokkal.
A lány a fal mellől elvett egy összehajtogatott, nagyobb bőrt, és sietve távozott. Útközben felterítette magára, és ahogy szaladt, az beleakadt a tüskékbe, végigszántott a levelek csücskein. Visszaért a partra. Sötétbarna szemei pásztázták a horizontot, de nem látott semmit, csak a végtelenbe szaladó hullámokat. Ezen hullámok hátán kéne érkezzen a "BÁRKA". A kicsiny, általuk összetákolt, meg-meg foltozott bárka, amiben Ő ment el, négy napja. Általában két nap után vissza szokott térni...
Lekuporodott a homokba, és dúdolni kezdett. Nem eshet pánikba, tudta jól, mert akkor elvesztené az eszét. Itt, a semmi, az édes semmi közepén meg kimondottan szüksége van a gondolkodásra. Egy régi dal járt az eszében, még a sokaság világából ismerte. Addig dúdolgatott, amíg újra álomba szenderült. Torz képek jelentek meg előtte, mindenféle ragadozó halakról, meg felborult bárkákról. Felvillant egy éles kép is, egy segítségért nyúló kézről...
Akkor riadt fel a rémálomból, amikor a horizontra rácsusszant a "BÁRKA". Felpattant és beszaladt a vízbe, amikor már a térdéig ért megállt és hunyorított. Tényleg az volt. Bárhonnan felismeri. Ott állt a vízben, a szürkület gyenge fényében, csípőre tett kézzel, és várt. A bárka egyre közelebb vetődött. Már Ő is látszott benne, bár igaz, csak egy kis pötty volt a messzeség ölelésében. A tenger csobogott, jóságos morajlása megnyugtatta a lányt, lábszárait lágyan körbefonták a vékonyka vízinövények.
Teltek a percek, amíg a csónakszerű szerkezet megállt, az alak kiugrott belőle, és kigázolt a vízből.
Szemüvegén vízcseppek pihentek, hajáról csorgott le a tenger. Mosolygott és megölelte a lányt. Barnászöld szemével a lányéba nézett, és őszintén bocsánatot kért, amiért többet maradt. A lány tekintete végigfutott a fiú homlokán, szemüvegén, pici szeplőin az orra mellett, és végül dús ajkain pihent meg. Csak azt érezte, hogy hálás, amiért ma éjszaka nem lesz egyedül.

        Tisztában vagyok, hogy EZ szokatlan tőlem. Tudom, hogy ez a romantika nem az én világom. De ha a múzsák ezeket az illatokat, képeket, hangokat dobják nekem, akkor ez a megoldás. Egybe kell gyúrjam és meg kell formáljam őket.
Tulajdonképpen bennem élt a kép, és bennem élt a vágy is. Álmom, hogy egyszer lesz egy sziget, ahova örökre elmenekülhetek a civilizációtól. Megszűnne minden, ami megront és ami elmutál minden emberi kapcsolatot a természettel.

És végül TUDOM, hogy egyszer azt is megtalálom, akivel elmehetek oda. Meglesz a szemüveges fiú, meglesznek a szeplők, az ajkak, de még a barnászöld szempár is meglesz. Valamikor.

Autostop

   A nyáron, egy hónapra munkát vállaltam a Gyilkostónál, hogy el tudjak menni egy táborba. Egy üzlet teraszán árultam kürtöskalácsot, ahol minden este felseperni és felmosni kellett. Nem messze onnan, kicsit lennebb, egy lakókocsiban lángost árult egy 70 körüli bácsi és egy asszony. Ismertem őket, sokszor vásároltam tőlük, ők is jöttek felénk, olykor pénzt, olykor szót váltani.

   Az öregúr Gyergyószentmiklóson lakott, munka után mindig stoppal ment haza. Aznap este éppen felmostam, a szürke padlócsempe kormos, poros és szenes volt, a víz egykettőre fekete lett. Kedvtelenül maszatoltam a földet, lötyögtettem a felmosót ide-oda. Az üzlet elött feltűnt a lángosos bácsi. Félig már kopasz volt, az egyik fülétől a másikig ősz, gyér haj borította fejét. Kissé bugyuta, együgyű ábrázatán elidőzött a tekintetem. Rövidujjú, kisárgult inget, és kopott, fekete farmert viselt. Az egyik kezében hátizsák, a másikban tömött szatyor volt.

    Sötétedett, hűvös, friss, üres levegő burkolta be a környéket. Az alkonyszél nem hordozott magával titkokat, sem zörejt vagy nagyvárosi életszagot. Árva volt, végtelenül árva és nyugodt.

    A bácsi megvásárolta az utolsó kürtöskalácsot tőlünk és begyömöszölte a hátizsákjába. Stoppolt. Szinte az út közepán állt, és leintett minden autót, de egyik sem vette fel. Amikor elhajtottak mellette, rosszkedvűen bámult utánuk, bosszúsan leengedte fáradt, erőtlen karjait.

    Félóra is eltelt, mire az út szélére húzódott, és majszolni kezdte a kürtöskalácsot. Úgy, a táskájából csipegetett nagy falatokat és evett, evett kegyetlenül. Szinte átéreztem az éhségét, belémhasított, a csontomig hatolt a látványból született érzelem. Minket is megkérdezett, hogy ha megyünk, akkor elvisszük őt Gyergyóba? A munkatársam elmagyarázta, hogy mi nem vagyunk helyiek, és itt a szállásunk a közelben. Az öreg szomorúan megingatta a fejét.

    Úgy tíz percig egyetlen autó sem jött. Ő meg csak állt és rágott, csámcsogott jóízűen. Álmosakat, laposakat pislogott, percekig állva szundikált, lassan, kicsiket dülöngélt előre-hátra. Úgy tűnt, a csillagok leejtettek egy kósza álomtündért, aki megsimogatja, buján körbeandalogja a meggyötört embert. Ám ha az kinyitja szemeit, a tündér megriad, hátrahőkől, megsértődik, és megvárja, amíg a fakó szemhélyak újra eltakarják a világot.

    Bágyadtan nézte a kanyart, majd alig észrevehető, csalódott fejbólintással nyugtázta, hogy még várnia kell. Örökkévalónak tűnt minden perc, amíg figyeltem őt. Tanúja voltam kegyetlen küzdelmének a fáradtsággal, érezni véltem fájó karjait, dolgos állkapcsát, visszeres lábait. Tudtam, hogy az Élet harcmezejének a kellős közepén ácsorgok, szó nélkül, némán, megrettenve a valóságtól.

    Végre jött egy autó. A bácsi hirtelen kapta fel a fejét a motorzúgásra, erőtlen izmait megmozdulásra kényszerítve intett. A kis terepjáró hátulján felvillantak a piros féklámpák, ahogy lassítva elhaladt mellette, és néhány méterre tőle megállt. Ő meg szétvetett karokkal, mintha dinnyék lennének a hóna alatt, öreg karikalábain szaladt az autó  felé. Beült, és elmentek.

    Megkönnyebbültem. Újra visszatértek saját érzékeim, én voltam én, aki a tábori belépőjegyért harcolt, nem a betevő falatért. Édeskevésnek éreztem ezt a harcot, bosszantóan könnyűnek. Egy szerencsétlen, olcsó játéknak.