Until I scream

                  All that lovely darkness around him, the smell of the smoky room, mixed with his own, unique fragrance. Its like a buzz, like a big buzz before sleep or death.
                  Freaky disorder. Like stepping into my own nightmare, more likely when my own nightmare is entering deep inside me and keep pushing. Until I scream.

                  Love with him its pretty much like possession. I feel like a bit dying each time. His kisses are itchy, like morphine.

Szertartások

       Gyere, haljunk meg együtt. Rajzoljunk magunknak színes koporsót, és szórjunk rá hervadt akácot meg feketecsokoládét. Aztán rendezzük meg a temetést. Kiviszem a hátamon a hegyre a te koporsód is, csak hozz embereket. Hozz el mindenkit, akivel találkozol! A vándort, a táncost, a költőt is hozd el, hogy majd együtt forogjunk és bogzodjon össze a hajunk. Hogy csókolózzak mindenkivel, és te is. Csókoljak meg mindenkit még egyszer, hogy el ne feledjem milyen különbözőek az ajkak... Hozz nekem meztelen óriásokat, és kérlek, tégy be egy órát is a zsebembe. Tudod, olyan igazit, ami nem is időt mér, hanem életeket. 
Gyere, haljunk meg együtt, írj szavakat nekem, hogy kihulljanak a fogaim közül, ha menni kell majd. Adok majd neked fényes, szép cipőt, ami nem kopog az aszfalton, és azt vedd fel. Én piros ruhában leszek, és énekelni fogok egy ősrégi dalt neked, és mindenkinek, aki meg tudja hallgatni. 
Gyere, menjünk együtt. Sétáljunk a temetőmben, megmutatom mi, hol nyugszik. És megmutatom hol leszel te, látod? Ott, a nagy fánál, amiről soha nem hullanak a levelek. Ami csak nő és nő és nő, sosem áll meg tudod? Én pedig itt leszek, pont itt, ahol néha megmozdulnak a kövek. És színesek szoktak lenni, csak most nem úgy süt a nap. 
Gyere, haljunk meg együtt, olvassuk el minden szép lélek búcsúlevelét, és nevessünk velük. Aztán nagy tüzet rakunk, és te táncolni fogsz körülötte, majd átfogom a vállad és együtt integetünk a madaraknak. Mezítláb leszünk akkor, és a föld is forogni fog még akkor. Hagyjuk, hogy a felhők a szánkba olvadjanak, és kergetni fogom az árnyékod délután. 
Gyere, haljunk meg együtt, mert másképp nem lehet. Dobbanjunk egyszerre a félelemmel, mert nem is félünk. Hallgassuk a csendet, mert belőlünk elfogyott.

Mókuskerék

 Rengetegen voltak. Nagyon sok, kis emberke, hatalmas tömegek, hullámzó emberörvények... Szaladtak. Mindegyik rohant a kis lábaival, szaladtak az Érzés irányába. Tudták, egyszerűen valami megsúgta nekik, hogy hova, merre és ők oda tartottak. Arra a helyre, amerre a bennső sugallat vonzotta őket. Megállás nélkül, éjjel-nappal, mindig és mindenkor szaladtak, kitartóan. Különféle emberek voltak. Kicsik, nagyok, hosszúak, vékonyak, kerekek, színesek, és fehér-fekték. Voltak szomorúak, vidámak, gyorsabbak, lassabbak... Voltak, akik néha eltűntek, voltak akik beszéltek, és akik hallgattak. Egyszóval mindegyik más volt, de szép és jó a maga módján.
 Akkor pedig, egyre erősödött bennük az érzés, közeledtek... Egyre közelebb és közelebb értek a megígért paradicsomhoz. És akkor egyszer csak megtorpantak. Mind megálltak, egyszerre, és csak néztek, néztek körbe, és tudták! Megjöttünk...
 És akkor csak csodálkozni tudtak... És csodálni mindent, ami ott van. Mindent, ami körülveszi őket, tetszett a látvány és az érzés...
Aztán egyszerre csak baj történt. Mindenki rosszul érezte magát, mert próbálkoztak berendezkedni, és nem sikerült. Egyszerűen ez a hely elutasította őket. Már nem volt szép, már nem volt jó, kicsit kényelmetlen kezdett lenni. De már mindannyian nagyon elfáradtak, és nem tudtak tovább menni... Az emberkék csalódottak voltak, és önmarcangolásba kezdtek... Kételkedni kezdtek önmagukban, és nem tudták kezelni a helyzet.
 Hát így történt, hogy mind meghaltak. Mindannyian... Volt, akiknek elvágták a torkát, volt, aki öngyilkos lett, és olyan is volt, aki belebetegedett az agóniába. Mind halottak voltak. Egy túlélő sem mardt, egy lélegzet sem a levegőben, egy pillantás sem az égen, semmi.
Csak hullák hevertek mindenhol, üres, bomló anyag szerteszét.
És a hely lassan magába szívta a holttesteket...

Odaát

bokámat simogató
lágy, csillogó felhő
álmomban szerelmet,
hűséget valló,
tágas térben
forgó sellő,
hullámzó arcod,
ajkad csókra álló,
barackos színe,

íze kékre váltó,
édes sodrások,
önmagad s az idő
is változo siklások,
sodró vizek, s partok,
ezerszínű égen
piros látomások,
fények, emlékarcok.

Sámán

Pedig ízlelted fáraók savanyú aranyát,
Álmaid szép zászlaját hitetlenre festették,
S amíg a színek árnyalata elborít,
A szádból az ópiumot kilehelték

Pupillád peremén állok,
Olvadok hozzád a mélybe,
Én leszek a halántékodon dagadó ér.

Mindaz, ami zsongva ébred benned,
A kábszered,
Az öledbe ömlő kéj.