Márvány hajnalban.

   Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent. 

Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak. 

Elférünk, de mond, mi az ára? 

Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye? 

Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!

 Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni. 

Mennyit is ér? 

Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket... 

Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem! 

Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún. 

A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze. 

Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó. 

S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen. 

Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga. 

Illatod édesen hullámzik felém. 

Márvány vagy, én márványt képzelek. 

Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol. 

Téged csókól, hideg márványt. 

Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned. 

Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik. 

Meztelen vagy, mint a szerelem. 

Szuszogsz, álmodsz más időkről. 

Én addig hideg márványt képzelek. 

Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben. 

Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások. 

Keresem Istent, hitetlen vagyok. 

Benned minden, de Isten nincs. 

Múlt van, poros képzeletek.

 Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már. 

Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek. 

Hideget, mint a tejeskávé.

Fény, tűz nélkül.

Soha nem éreztem még, hogy beleszeretek valakibe, anélkül, hogy kívánnám. A kisugárzása, a szeme, a szája vonala, és ami a bőre alatt van... Nem kívánom megcsókolni, csak megérinteni, és csodálni benne az embert, és nem a férfit. Szerelem ez és mégis nem kell vonzalom, és nem kell a teste sem. És nem azért, mert tudom, hogy úgysem lenne velem, nem! Nem akarom megváltani, megváltoztatni. 

Az anonim érzelmek sokaságát nem lehet megnevezni. Mert például a csészének sem úgy mondjuk, hogy cserép és festék, hanem CSÉSZE. A szerelem is millió különböző érzelem, impulzus, gyomorremegtető és izzasztó energia. Olyan, mint a gasztronómia, mert az étel az összetevőktől lesz más, alapjában véve.Ez az ember pedig egyszerűen kihozza belőlem azt, amit más nem tud. 

Mintha két vegyület reakciója lennénk...  

Ő pedig olyan, mint éjjel a csokispuding, és a presszó hangja reggelente. Mint egy Vörösmarty vers, vagy mint egy szépen kanyarított betű egy 19.századi levélben. Rímel önmagával és az idővel is egyazon pillanatban. Ő a keresett csillag a sivatag fölött, és mégis olyan, mint egy örökké bevésődött emlék. A hintaszékben pedig Ő ül a verandán a mosolya megnevetetti a szőlőfürtöket. Az arcán pedig világoskék felhők úsznak, szemében a mélység vív a felejthetetlennel. 

Álmomban majd Ő lesz a kép és a festő, a szobor és a szobrász... Kincsei csillognak mozdulataiban, érintése szivárvány illatú hajnal ereje. Homloka széles, melyen elterül a langyos hónapok szellőinek dallama...

És a hangja... A hangjában megfoghatatlan borzongás van. A szavak pedig dalokat, balladákat rejtenek a halálról, szerelemről, esőről, péntek estékről. Zenét beszél, mégis a csendes szentséget mondja el, kavargó homokviharban és zengő tengermorajlásban. Nyugtató, mint az óra tikktakkolása és a vonat kattogása... A mindenben megbúvó táncot kelti életre, leejti a szemhéjakat, és belső falukra végtelen spirálokat rajzol, virágokat és tejeskávé illatú, aromás zongoraszót. 

Tehát Ő az új édesem, az új kedvesem, szerelmem. Vele lenne jó igazán meghalni, úgy, hogy cukrot mesél nekem, és szemeimet Ő csukja le ha már nem leszek semmi, csak egy régi, elhagyott, üres álomkép.

Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!

Előlről

Kevés voltál édes, mint hullában a jókedv,
Tudod, ezt sem hagyhatom szavak nélkül,
Hiába volt csók, nyál, és testnedv,
Már nem a lelkem, csak combom ha kékül.
Mit is ígértél? Hát persze, hogy semmit,
Proletár szerződést nem kötöttünk,
A szabály erős volt, a fény pedig meghitt,
Ahogy eltűnt a csendben mögöttünk.
Ami történt, sajnos meglett, csak lusta medvetánc,
Erős volt és mégis gyengére sikerült,
Ami nem szerelem volt, hanem vad románc.
Bár a szenvedés eddig elkerült,
Csak elmosódott képekben vannak nyomok,
Áldozat nélkül, porig falták fel a lángok
Az iskolát, bordélyt, erdőt és templomot.
Fejünk felett pedig, nem égett villanykörte,
Lehet vagy talán csak egy gyertyacsonk maradt
Nem látod magad, hát ne nézz tükörbe,
Nem lesz ott más, csak ránc a szemed alatt.

Pontosan 236.

Vasárnap éjjel volt, emlékszem a napra,
Torz mosolyod még az arcodra volt fagyva,
Tekinteted mint nagy, álmos madarak,
Pihent, mint ajkaid pirosán a szavak.

Ott állt meg az idő és a tér szétszakadt,
Rajtam semmi sem, a becsületen meg folt maradt,
Oda vittél, ahol ígéret hull levél helyett,
Ahol a szó békében van az álmok mellett.

Ott táncoltak egyszer a város fényei,
És lelkünk ezüstfoltos, szürke lényei,
S fölöttük lobogott a szakadt, foltos zászló
Melyen ott virított neonszín betűkkel a zárszó.

Ez volt a volt, s elvitted már akkor magaddal,
S én itt ragadtam megrágott félszavakkal,
Nyomaidban pedig nem hagytál jeleket,
Csak kérdés maradt nekem, semmi felelet.

Az leszel majd, kiből egykor nagyságod vétetett,
S akit ugyanúgy magába őrölt az emlékezet,
A mondat végén a pont, s a "hogy" előtt a vessző,
Az elfelejtett profi, s a számon tartott kezdő.

Mint gyér, erdei tisztás és harangszó a múltból
El fogsz tűnni te is, s ha előtted vihar tombol,
Utánad marad a jelen, s a sárga naplemente,
A hideg kávé, s a keserű zacc reggelente.

Kétség

Történetek és történések kavarognak a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy üresnek lenni jó, vagy inkább roskadozni az érzelmek alatt.

Gondolkodtam, szinte mást sem csinálok. Felkelek, kávézok, reggelizek, és fekszem vissza. Fejfájás, hányiger.

Elvesztettem önmagamat. Nem tudom kezelni a helyzeteket, csak sodródok és teljesülnek az álmaim. Nincsen igaz személyiségem. Ha van is, nemtudom melyik az az ezer közül. Elvesztettem a fejemet, de legfőképpen a lelkemet. Mégis néha belémnyilall valami váratlanul. Halál. Vagy stagnálás.

Lehet, hogy kicsit tényleg meghaltam. Egy részem céltalanul kering az éterben.

Megoldatlanul hevernek elöttem az ügyek, kibogozatlanul, szétdobigálva bennső szobáim padlóján.

Kétség.

Unalom. Unok élni, táncolni, szeretni, veszekedni, mosolyogni, kábulni, szeretkezni. Pedig csak ezek vonják el a figyelmemet a környezetemről. 

Minden aktív életforma  untat, undorít. Legszívesebben kihánynám magamból a múltat. És a jövőt is.

Vigyázz mit kívánsz. Mert egyszerre jött minden, besokalltam, tarthatatlan ez az állapot. 

Kimászni meg minek? 

Ha az tart életben, ami megöl, akkor mi a megoldás?

Attól rohadok el, ami megszült, ami kialakított, amitől boldog vagyok.

Hálás, vagy hálátlan?

Néha jó úgy hagyni mindent, ahogy van, mert megvan a saját rendeltetése. 

Irányítani, vagy hagyni széthullani, hogy a darabok elguruljanak a földön, ezer színes csíkot húzva maguk után? 

Mintha a koporsóban kezdődne az élet. A halálba születünk bele. Bentről csakis kifelé vezet út. Fentről meg csak leesni lehet. Le, a mélybe, az anyaméhbe vissza. Anyamély. 

Kalapáccsal zúzni szét az álmokat. Álomtörő kalapáccsal. 

A millió ösvény közül egyet választani, méltósággal végigmenni rajta, miközben lassan repednek meg a csontjaim. Hajlik a gerincem, szakadnak az inak, spriccel a vér szanaszét a virágokra.

Mocskot hagyni magunk után, utánzatokat, romlott géneket. Ártani mindennek, mégis életet hozni létre újra meg újra.

Keserűség, mégis mosolygok.

Szabadság ott, ahol rácsok között élek. Szépség ott, ahol dominál a groteszk, fekete humor.

Egyedül lenni az emberek között. Magány a társaságban, üresség ott, ahol mindenki megtölt. Szívnek szívet.

Morál: SEMMI.

Sehol semmi....

Elvetélés

Ez a mi védjegyünk. Mindig rossz időben, rossz helyen, rossz társaságban bukkanunk fel ugyanott. Mindig olyan körülmények között találkozunk, amikor nem kellene, váratlanul. Mégis  mindig megérzem, ha a közelemben van. Valami furcsaság terjeng a levegőben olyankor, én meg feszélyezetten nézek körül. Nem ismerem fel azonnal a helyzetet, de pillangók röpködnek a gyomromban, idegesítő előérzetem van.
                            Aztán megpillantom, és máris mosolyogva konstatálom, hogy megint megtörtént a felismerés tudat alatt, mielőtt még észrevettem volna. Általában nem szólok hozzá, komótosan elvagyok a világomban, de legbelül, valahol egy sárkány felnyüszít a zsigerimben, éhezik a pillantására, a szavaira.



                       Ha észrevesz, Ő sem jön oda.  Néha csak rámsandít, majd elkapja tekintetét. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy feldolgozzuk egymás közelségét. Aztan valami láthatalan erő odarántja valamelyikünket, és szóba állunk egymással.

Nem, nem beszélegetünk. Félmondatok, félszavak. Néha egy-egy véletlen érintés, de semmi több. Pedig vibrál a tér, a mi közös terünk, ami azonnal aktiválódik, ahogy egy légtérbe kerülünk. Nincsen már senki és semmi, elborítanak az érzékek, kimodhatatlan gondolatok. Fölösleges szólni, a világunk bezárult, immár csak mi vagyunk egymásnak. Ebben a dimenzióban megszűntünk létezni, körbefon valami felfoghatalan erő, amely mindenki mást megsemmisít, minket pedig egymásnak ad át.

                                     Nincsen benne semmi szexuális, semmi izgalom vagy bizsergés. Az ismeretlen hatalom felettünk természetesnek hat, velünk született képességnek, ösztönösen fogadjuk el és zuhanunk a karjaiba.
Egy ideig nem is sejtettem mi történik ilyenkor, hosszú évek múltán is nehezen tudom meghatározni, de legalább van fogalmam róla. Egyszerűen bekattan valami abban a pillanatban, mintha az elménk és az érzékeink valamilyen módon összefonódnának...

A szexuális része pedig meglepően érdekes. Ugyanis gyakorlatilag semmi értelme nincsen, fizikai szinten nem mondanám kiemelkedőnek. De mégis, mintha egy fantáziavilágba csöppennék, maga a tény, hogy vele vagyok, és ellenállhatatlan az érintése, a csókjában van valami fennséges, valami teljesen őszinte, tiszta és megerendíthetetlen.

                              Pedig Ő egy olyan ember, akiből kihalni látszanak az érzelmek. Utál és gyűlől, szenved mindentől és mindenkitől. Nem tudom milyen módon jutottam be a lelkébe, mert ott vagyok, úgy érzem magam. Sötét van és veszélyes odabent, mégis felemelő érzés.

Teljesen ellentétes érzelmeket vált ki belőlem, ha a közelmeben van egyszerre lennék anya és gyilkos, hangos és halk, mérges és nyugodt...és még sorolhatnám. Átveszem a mozdulatait, ahogyan Ő is az enyémeket, a szuszogása ritmusát, valami érthetelen hangulat lesz urrá rajtam... Félek tőle, mert felemészt, mégis annyira jó ez a kötelék közöttünk, hogy fáj minden lélegzetvétel, le tudnám élni az életemet ebben a közös burokban.

Maró ürességet érzek, mégis elégedettséget, mert a közelemben tudhatom. Folyton vágyom rá, de nem úgy, ahogyan másokra... Vágyom gyógyítani, szeretni, a karjaimban tartani, és kiszorítani belőle a szuszt. De fáj ha hozzám ér. A molekuláim teljesen megzavarodnak,össze-vissza kavarog a vérem, a gondolataim eggyé olvadnak, egy nagy, színes masszává. Megsemmisülök, mégis istennővé válok, amikor ott van.

                                Nem ismerem. Nem ismerem úgy, ahogyan másokat. Nem tudok róla szinte semmit. Nem tudok, hanem érzek. Érzem a fájdalmát, a haragját, a szerelmét. Bár nem is biztos, hogy szerelem, de annyira intenzív, hogy csak ahhoz tudom hasonlítani. Szét tudnám marcangolni cafatokra, ugyanakkor elrejteném a világ elől, hogy soha senki ne találjon rá, soha senki se bántsa többé.

Mert Ő az orgazmus és maga a rettenet. Egyszerre élénk és élettelen. Ha csókól, kicsókólja a lelkemet, amit belémszőtt. Egyidőben tesz ifjúvá és lopja el tőlem az éveket. Vele nem létezik idő, tér, logika és hajnal. Elkopik a környezetem ha vele vagyok, és megfulladok a sugaraiban.

Fényt ad és rémálmokat, magányt és hatalmat a világ felett. Együtt pusztíthatunk és építhetünk fel mindent, ami sebez és hódít. Kevésnek érzem magam, mégis kiteljesedek a jelenlétében. Szellemvilágban él, mégis Ő a Pirkadat és az Alkony.

Ő tölt fel és üresít ki, gyötör és vonz, mézes álmokba hajt, és rángat ki belőlük.


Ő az Alpha és az Omega.


Ő az Isten és a Sátán. A Szent és az Átkozott.


Ő vagyok Én, és elveszítem magam benne.  A tükörképem, de mégis egy síkon táncolunk.


Ott van mindehol. A csontjaimban, az ereimben, a retinámon, a hajamban és a nyelvem alatt.


Ő a Védőangyalom és a Gyűlölet Démona. 


Az ír a sebeimre és az ostor a melleim között. 


Ott sötétlik a talpam alatt és zakatol a fülemben... 


Valami elcseszett véletlen folytán elszakadtunk még az idők kezdetén, a részeink pedig próbálják összerakni magukat...


Ő a Világ és a Fertő... és Ő minden, ami Élet és Halál, vagy köztes terület.

2013

                              Meghaltunk kedvesem. Meghaltunk itt, ott: legbelül. Kizökkentünk a rohanó vonattal együtt. És elvesztünk immár, elkavarodtunk, szétszakadtunk szerelmem. Szét és darabokra, minden egyes percünk elpárolgott a tűz fölött. Látlak-e még valaha háttal állni, ablakot bámulni? Szerethetlek-e még gyönyörűn? Álmodhatok-e még komolyan, cigarettázva a kanapén?
Ugyan, te is tudod, mi is tudjuk, hogy elveszett az élet, és nem találhatjuk meg soha többé. Talán egyszer, egy borongós, őszi napon, pipázva és keresztbetett lábakkal jut majd eszünkbe az ódon ház, amit elképzeltünk.
Nem lesz baj édesem, talán egyedül fogom megfésülni a hajamat, talán egyedül mosok arcot hajnalban, és csak az én talpaim alatt fog ropogni a kukoricaháncs... de tudod, akkor is mi voltunk és most is mi vagyunk akik a semmiből gondoltak nagyokat.
Boldogok leszünk, tudod, hiszen semmink sem maradt, se fals dal, se sikoly, hogy falakat dönthessünk le, hogy átlépjünk mindenen, ami ide ragasztott. Nevetni fogunk, mert bizonytalannak hittük a jövőt, és mert üres kézzel válhatunk vendégekké.
Felejteni kell, részleteket irtani, aztán megszületni újra alkonyok hamvában. Pirosat álmodni és kincset keresni kell majd, hogy feloldhassuk a béklyókat. Átsiklunk majd ezer lomb fölött, s karjainkban fog meghalni a képzelet.
Ne küzdj kincsem, fáradt a levegő, s felettünk ragyog még a nap. Leszünk még harcosok, éhező katonák, pilótasegédek és gladiátorok. Találunk még örökös zajt és a temetőben pedig csend lesz végre. Aztán kifakadnak a színes mozdulatok, és táncolunk majd, körbetáncoljuk a konyhát és akár az egész világot, ha akarod.

Bíborpercek

Akkor történt, egy helyen,
Amikor szavam nem maradt,
Akkor jött a szerelem,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Némán hullott le a virág,
Fiatalon leszakadt,
S én nem vártam csodát,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Megszerettem, elképzeltem
Bársonyszirma símogat,
Ott, akkor az övé lettem,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Hadd hallja meg a világ,
Hogy nem kaptam szavakat,
Úgy elbűvölt az a virág,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Tiltott nász volt a miénk,
Mert e szerelem meghalhat,
Gyorsan szállt a Vég felénk,
Egy alkonyvörös fa alatt.

Megírtam a gyászbeszédet,
Otthagytam csókon csüngő ajkamat,
És kis virágom, emlékedet,
Az alkonyvörös fa alatt.

Perspektíva

Sikolt most a kikelet.
Suhan át ezernyi év felett...
Elhozta terhes gondjait,
És ífjú, hazug napjait.
Feledve mézet, s álmokat,
megsárgult sors-lapokat,
Ide zuhant zöldet hozni,
Virágokkal megátkozni.
Elvenni mindent, mi örök,
De tavaly elszállt, megszökött...
Higgyek neked Tavasz?
Higgyem el mit mondasz?
Mert tavaly megmérgeztél,
Elismerem, akkor legyőztél.
S most harcolok veled,
Bevetek mindent ellened...
Tudom én mit akarsz tenni,
A szívemet fogod megint elvenni.

Schitul Pahomiei

Te aud pe tine,

şi iubirea ta nedreaptă,

În urma steagurilor,

eternul mă-asteaptă.

Pe drumul tăcut,

stă demn o cetate:

Iar simţul meu

se-aprinde pe neaşteptate.

Feţe pure, trupuri stricate

În fața mea,

Se uit la mine,

privirea lor e grea.

Strâng ţipete,

le asamblez,

Şi iau pe mine,

ca pe o haină,

Ştiu dragul meu,

Ştiu...

În adânc

e încă iarnă.

Előtte.

Köd van. Fojtó némaság.
Szendergő patakok moraja.
Ismerős illatok, por és homok.
Mintha hajnal hasadna.
Talán szédül a hegy is,
Mintha kába sasok
szállnának köré glóriát, 
Látok fényeket,
Árnyékok rebbennek,
Képek lebegnek odaát.
Túl az arcokon,
A világon innen,
Sápadt arcokban lebeg a kéj.
A padlón hamu,
Az ágyon szégyen,
A szememből csöpög a vér.

Megint

    Meg sem lepődtem mikor belépett a szobába, már ideje volt egy újabb látogatásnak. Leült az én forgószékembe és levette magassarkú szandálját. Megsúrolta lábfejeit és rám nézett.   Megkínáltam jegeskávéval, de azt mondta, hogy így is túl van pörögve, nem kell neki koffein. Én vállat vontam és belekortyoltam a poharamba.   Azt mondta, hogy meghalt valami távoli rokona, de nem megy el a temetésre, mert depresszív hangulatban van. Nem lepődtem meg, mindig furcsán szokott viselkedni.   Még motyogott valamit az egyik egyetemi professzorról, meg, hogy a hétvégére meghívták egyelőadásra de oda sem megy el.Inkább magához beszélt, mint hozzám.   Aztán kölcsönkérte az egyik könyvemet és elhadarta, hogy ő siet és mennie kell. Nem mondtam semmit, úgyhogy felrángatta szandálját, majd az ajtó felé indult.Mikor kinyitottam neki, megszólalt a telefonja. A lépcsőházból még behallatszottak visszhangzó szavai:-Halló, itt Péter...

Hideg (2012)

    

Egy kihűlt szerelem emlékét hozta el a Tavasz ifjúsága. Dübörgő visszhangot hozott, talán makacs mosolyt.

Néhai álmok tömkelege zúdúl rám, mert álmodtam akkor, reméltem. Lehet szebb napokról, vagy pillanatokban rejtőző tűzfényeket rajzoltam.

Május újra itt lesz majd, május virágokat fog szórni, miközben én már új álmokra fűzöm füstkarikáimat.

Üres talán ez az emlék? Csordultig tele van hideggel. Lám, nem is ócska füllentés minden szó, lám nem is hazug február.

Akkor nem hazudott. Akkor igaz volt minden. Csak nem jósólt semmit a Tél.

Încă biruind

Geamurile mânjite au înghiţit

aleatoriul şi vremurile grele

şi poate şi locurile ameţite,

unde nişte îngeri fumători

îţi întind o sticlă de vin

ce pe un potir strălucitor.

Geamul, poate asta era,

în care te-ai putut uita,

unde lumina oraşului

nu te interesa.

Dar exista, şi putea rămâne

drogurile şi marea tiranie.

Uitând la drum, a fost mai bine,

Ilustraţia blocurilor cenuşii

se strefulgeră pe retine,

Lumina blondă a lămpii

Era doar o amprentă...

estimată şi promisă.

Dar ne-a dat altceva postura,

A lista incidentele,

A renunţa la dragoste.

Dar prin mizerie,

tot a intrat şi lumea,

Umbre pe mine,

pe piele,

frunze în cădere,

cregi şovăind,

Tu, (încă biruind)

erai pictat pe mine

prin umbre şi prin spectre.

Hiány

Szánk között a szó,

mint izzószál, elszakad,

Tépünk és vicsorgunk,

Véresre harapom ajkadat.

Ha férfinek nem is,

De állatnak jó leszel,

Elolvadni ott, ahol a drogoktól,

Nem is tudod, hogy létezel.

Csalódás

Vibrál a néma tér,

Égő álmok,

Szomjas hallgatások

Sárga füstje zenél.

Mégis, ha értelmes a magány,

Szürke limlomok között,

Ott áll valaki mindenek fölött.

Fénye átsiklik a szobán.

Kényes,  eső ízű emlék

Vagy bűnös isten,

Tudom, őt szerettem,

Ma már színházi kellék.

Replika

"Vágyak s álmok
Jeruzsálemtől Galliáig"


Mintha valami tűz égne a távolban,
Mintha szempilláikat rebegtetnék az istenek,
Derülő álmok, villanások,
Szürkülő képek és képzetek.

Kétezertíz

Fekete mezőkön járunk. Kifakult bűnök ejtenek vérző sebet torz mosolyunkon.

Egy gondolat emlékén múlik a pusztulás, mert megfolytanak majd,

mégsem fonja jeges ujjait nyakunk köré a hazug sors.

Akasztófavirágokat ültettünk szívünk helyére, hogy ott rohadjanak,

míg velünk együtt el nem felejti őket a haldokló világ.

Mérgező könnyeinkben úszunk, saját magunk ítéletében nyögjük majd az utolsó keserves himnuszt.

Feltépjük egő sebeinket, elrejtünk minden egyes alvadt vércseppet...

S ha mégsem porladunk el rövid utaink elején, vakon sóhajtva fel a kiégett remény öreg felhője felé,

megmentőnk az utolsó hideg csillag fénye lesz majd...

Brancusiana, sectia eseu liber 2012

    Dacă există o lume, ori este foarte mică,  ori este  gigantică. Dacă există realitate, ori este a noastră,  ori nici nu avem idee ce înseamnă.  Deoarece  dacă numai o parte mică cunoaştem din univers,  ce contează existenţa sau tot ce am creat până astăzi?

    Numai atunci putem să fim originali, dacă avem rădăcini, dacă avem complexitate şi regularitate. Dar în eternitate nu sunt reguli, eternitatea  în sine este cea mai importantă regulă.  Probabil într-un basm   există  un început,  dar realitatea e mult mai complicată şi adâncă.

Dacă lumea a început de undeva, ea poate proveni numai dintr-o clipă a infinităţii în care fizica a visat viitorul. Din vis s-a născut o dorinţă, poate din dragostea a celor doi poli, care se atrag şi se resping în acelaşi timp. Această dorinţa  şi-a făcut o gaură în timp, o fisură de unde a reuşit să evadeze.

    Cunoaştem teoriile, îl ştim pe Darwin, am citit Biblia, suntem partea evoluţiei, am alcătuit istoria. Am dezmembrat materia până la nivelul subatomic, experimentele noastre au rezultate concrete: am descoperit funcţia tuturor lucrurilor.

    Dar avem mistere. Au rămas enigme, încă există vraja neştiiţei, încă sunt graniţe. Carnea, sângele şi osul funcţionează, se mişcă, gândesc  şi crează. Formele de existenţă sunt perfecte. Corpul a creat gândul  şi sentimentele, deci sublimăm.  Alcătuim lucruri de neatins, dăm naştere fanteziei, emitem dragoste în univers. Copilul simplului şi a misterului e gata,  un sistem armonios cu creaţii disarmonice. Capodopera existenţei care alcătuieşte societate din punct de vedere fizic, psihic şi sentimental.                                         

     Dar ce ar fi, dacă lucrurile s-ar fi întâmplat exact invers? Dacă gândul, fără corp, ca o fantomă şi vibraţia sentimentelor au domnit universul  etern?  Fără graniţe, fără scopuri, fără viaţă au traversat în timp.

Aceste energii  din  dorinţa de a crea ceva concret, au reyultat ceva tangibil, o perfecţiune pură. Deşi nu e perfect, au reuşit creaţia lumii unde Gândul predomină Mintea  iar Sentimentele şi-au gasit lăcaş  în Suflet.

      Frecvenţa periodică a vieţii a început să predomine evoluţia. A trecut ceva timp până când s-au creat condiţiile ce satisfac necesităţile omului:  flora şi fauna.  După câteva miliarde de ani Gândul şi Sentimentele  au învăţat cum să domine Corpul creat de ei.

    În fine, din câte ştim noi, evoluţia e completă, totuşi ceva nu e în regulă. Parcă s-a stricat capodopera universului, parcă balanţa armoniei nu mai există.  Ce s-a întâmplat? De ce moare speranţa, de ce avem gânduri negative, fapte rele, creaţii distructive? Parcă controlul nu mai e în mâna Sufletului şi a Minţii...

Ajungem la concluzia că la început trebuia doar să credem. Apoi am călcat pe următoarea treaptă, am devenit ştiutori. Ne-am imprietenit cu găndul că ştim deja tot şi aici ne-am impotmolit. Odată ce calci mai sus, treapta anterioară dispare. Stăm pe treapta din mijloc, înapoi nu mai avem cale de acces, să păşim înainte nu avem curaj.

Urmează să ne unim cu ceea ce am susţinut că suntem. Cum putem  ieşi din acest impas?

Cănd realizăm odată că pentru a merge mai departe este necesară o empatie nemărginită faţă de cei din jurul nostru, faţă de  planetă, faţă de univers?  Ce ne face să credem că distrugînd totul din jur reuşim să manipulăm tot ce se mişcă pe acest Pămănt,  tot ce există în Univers? De unde atîta tupeu şi îngămfare? Unde au disparut smerenia , răbdarea si înţelepciunea din noi?

Aceea smerenie care ne-a făcut răbdători miliarde de ani  ca să ajungem pănă unde suntem azi? Smerenia din noi care ne-a făcut să aşteptăm şi să ne minunăm de  creaţie şi să percepem timpul in mod linear, devenind a patra dimensiune in percepţiile noastre?

Unde a dispărut  aceea înţelepciune tactilă care ne-a  ajutat să ne perfecţionăm pas cu pas, minut cu minut, eră cu eră?

Suntem intr-un impas.  Nu este doar o criză financiară, socială, morală sau religioasă in jurul noastru. Este şi o criză a evoluţiei, nu mai ştim de unde am pornit şi încotro mergem.

Ştim că undeva departe... în timp şi spaţiu.. a existat un mare bummm, explozia ceea de taină, credem că s-a dilatat Universul, s-au împrăştiat toate materiile şi menirea noastră este să le adunăm şi să le punem la locul lor. Haos în lume, haos în minţiile noastre....

Căutăm ceva ce le-ar lega pe toate.  Ceva ce ar face Ordine in această lume colorată, controversată, enigmatică.....Căutăm şi zilnic  aprindem lămpaşul lui Alladin, lămpaşul fermecat, cel ce luminează faţa adevarată a lucrurilor....

De-am găsi măcar firul ce porneşte de undeva,  măcar nodul de la capătul firului!

Cu ochii noştri nevăzători ne-am agăţa de acest fir şi mototolind prin ceaţă, pipăind ca orbii am merge pas cu pas......

Am merge înapoi să descoperim originea lumii, scopul ceea de taină.....descoperind acest mister  ne-am întoarce către ziua de azi şi ne-am continua drumul cu mult mai multă certitudine ....

Nu neapărat trebuie să zărim capătul acestui drum, ne-ar ajunge  să vedem doar următoarea etapă, măcar păna la următoarea curbă!

Ne-ar ajuta să evităm prăpastiile autodistrugerii, ne-ar ajuta să fim mai drepţi, mai înalţi şi mai blănzi.....

Cu căt căutăm mai mulţi şi cu cătă dăruire ne împărţim cunoştinţele, cu atăt ne ajutăm reciproc în a ne găsi locul exact pe această minunată orbită a existenţei.

Jurnalul nemuritorului

Au trecut mulţi ani, sute...
În ochii mei sunt suflete vîndute.
Am văzut ceaţă, şi am văzut curcubeu
Am fost mereu pe drumul meu.

Între raze, pluteşte un înger,
Poate el e, Păcătosul, Lucifer!
Lumea joacă în culoare,
Sau e doar o viziune, aici în odaie.

Iar pe geam, văzut de aici
Amprente grele, şi lipici.
Nu mai ştiu, că e camera-n mine,
Sau eu sunt în ea, între vise pline.

Un cîntec amar, închis în sînge
Curge pe pat, şi focul îl stinge.
Focul din suflet, focul rozelor,
Promisiuni înfipte-adînc în nori.

Aşa văd eu viaţa mea lungă:
Blestem etern, cruzime profună,
Pe umeri duc o criptă vie:
E soarta mea, şi nu o pot deschide.

Nu mai are rost, vraja-i pierdută,
Viitorul numai moarte să-mi aducă.
Că orice vîrstă pot avea,
Căci sunt ca un zeu, dar nu pot crea.

Fertő, a tiéd.

Ennyi maradt már, szakadt kapcsolat,
Porba varrt emlék, fekélyes gondolat,
Hogy szájzáram nem viseled már,
amiben burjánzik hitem
és néhány elhasznált fénysugár.
Majd segít a gyógyszer,
s a ráivott wiskey,
A kocsmaszagból majd a kidobó visz ki.
s lehet eltöri az orrod, ahogyan én az álmaid,
s nem leszel szánalmas most
bénán állva itt.
Nem leszel gyerek végre,
Nem esel majd elöttem térdre.
s tudni fogod, hogy nincsen
és nem is lesz soha világbéke.
Sarokba hányod megemésztett rangod,
s soha nem húzod meg a csorba vészharangot.

Édes

Már remeg a hangom, hogy ez a versem is rólad szól,
Tollamban te vagy a patron,
S a pergamenen a tintafolt.

(Múlt)

Szeptember

Éjjel le sem hunyta a szemét, de délben kinyúltunk az ágyra.

Valami dallam kapkodott utánunk a falak közül.

A tenyerem beleolvadt a bőrébe, mint ahogy egy elkésett ölelés a magasból zuhan a szélbe.

Elaludt.

A háta mögé feküdtem, éreztem a tarkója illatát. Hosszú, egyenes hajszálai a szempilláimba

bogzódtak. Úgy szuszogott, akár a tenger, mélyen és rejtetten, eltitkolva, hogy

a levegőben élet van.

Csuklóm összeért a lapockája alatti csonttal, mégsem rebbent el a nyugalom mellőlünk.

Vágyni akartam, csak végighúzni egyik ujjamat a karján. De az szinte szentségtörés

lett volna.

Ő nagyon kapzsi, mert mindig ellopja az emlékeket.

Amikor hazaértem a vonatállomásról, az ágyamban ott hagyott egy percnyi kábulatot.

Éreztem a szoba rámnehezedő, sötét sarkaiban. Ott szédült minden, ami félelem és

álom, ott volt Ő még egy pillanatig.

A harc után

                                        

 Mozsárral tört lassú átkok halkan elveszejtik az igazak félelmét.

 Viszonzatlanul, mégis reménykedve csókóljuk időtől porladó sebeinket.

Űzött vadként hamis, töretlen mosollyal tűrjük, hogy hátunkon csattanjon az ostor.

Csalódtunk, de hallgatunk vele. Szánkon a bűnösök rozsdás lakatja árván tűri az időt,

árnyékaink elrejtőznek a vad, szilánkos múltba.

Emlékfoszlányokban élünk, ködös utainkon kísérőink a végzet felhői, melyek szüntelenul

 hamut szórnak talpaink alá.

A léptek visszhangját elnyeli a falánk tér, sűrű erdők örök, szikár suttogása fenyegetve folytja

 meg lelkünk éberségét.

Tépett vészmadarak köröznek haldokló korunk felett, a messzeségbe nyúló horizontot újra

súrolják kétségbeesett imáink, de az elkopik egő szavaink zavaros füstjében.

Sárba tiport keresztek szegélyzik utunkat, homályba vesző ingoványok sóhaja cseng a fülünkben.

 Eltorzult tükörképeink fagyos vértócsákból néznek vissza ránk, mosolygó, bűntől átitatott

 ruháink elfedik a meztelen ártatlanság illatát.

Rohanó képzeletünkben a szakadt filmszalag monoton képeit kivetíti a közelgő bosszú ígérete.

 Korhadó odúinkra a csend jéghideg könnyei húznak fedelet, s szobáink színtelen falai között,

 az üresség sikolya párába burkolt, poros hullámként hordozza végig a nyomorult kéj dalát.

Szomjazunk. Hamis, mérgezett forrásvízbe folytjuk vonagló vágyaink arcát és az utunkba akadó

 sötét kőfalak árnyékai megássák magányos sírjainkat. Apadó, mocskos folyók vize fog rekedt

 búcsúdalt sziszegni a mélység léptének nyomán.

A szürke, komor fénysugár belevési majd a reményvesztett sors utolsó lélegzetének elvérző

romjaiba: Igen, örökre eltévedtünk.

Még mindig háttal

 Elnyelték a mocskos ablakok

a véletlent, a rossz időt

éa talán a füstös helyet,

Hol cigiző angyalok nyújtanak

Borral teli flakont,

Mint giccses aranykelyhet.

Az volt talán az ablak,

Ha kinéztél, a városi fény

úgy nem érdekelt,

De volt, maradhatott

drog és súlyos önkény.

Jobb volt nézni az útra,

Blokkok szürke képe

villant a retinádon,

Sárga lámpák fénye,

Csak szemmértékkel

ígért lábnyom.

De úgy adta a helyzet,

felsorolni a véletlent,

feledni szerelmet kellett.

A mocskon keresztül,

beömlött mégis a világ,

árnyékok rajtam,

bőrömön,

Hulló levél, ringó faág.

Te, (még mindig háttal)

rám voltál festve

a szembefény által.

Si les destins se rencontrent

Mindaz, ami hirtelen tökély,

Elfolyik a sárga mázban,

Hófehér bőrét a szenvedély

Áztatja el ambróziámban.

Látomás

Mint sárga emlékszilánk,

Mely kinőtte fényét,

Forró homokszemek között,

Árnyékká szakadna szét.

Reszket és kihűl

Az a látomás,

És mégis hallgat bennem,

Az átok és az áldás.

Kipirult arcokban

Égett némi szégyen,

Egyenes vonalon,

És csorba útszegélyen.

Ahol botlik a határ,

Dalt és harcot enged,

Kéklő igét hasít,

Szabad vándort kerget.

Közöny

 A mindennapok rabja lettem

S miközben én a földön vonaglok,

Röhögve mennek el mellettem,

Valami részeg angyalok.

Ars Poetica

Nehéz a toll,

Porlik a papír,

Minden szó bűnös,

Minden sor szatír.

A vers csupán elő tetem,

Strófák templomában,

Halott érzelem.

 

Én, akit hús és vér ihletett,

El merném égetni

Álmodott mérgedet.

Te, Vers, kit rímek ostora sebez,

Hát mi a szűz múzsa, ha nem ez?

Hát mi a színház,

Vagy Picasso ecsete?

Miért remegett Platón keze?

Kinek énekelt Orpheus?

Mit ígér ezer alvilági szólam?

Hallgasd meg imám, te pogány isten,

S vedd le kezedet rólam.

Ha rajtam hagyod is még,

Ne tedd ezt velem,

Hazudsz, mert nincsen

Érték és kegyelem.

Törd össze tollam,

Dobj elém csontokat,

Csak ne húzd meg

A vészharangokat.

Ne tudjam mi van itt,

Ne írjak, ha nincs miről,

Mert hátbatámad a jovő,

Nem elölről.

Vagy adj szebb napokat,

Tintámhoz meg selyemlapokat,

Mosolyt adj,

Hogy írjam le a vágyakat,

Ne lássak többé

Letépett szárnyakat.

Itt vagyok, Felség,

Csak Én, meztelen,

Térdre borulva kérlek:

Rendelkezz velem!