Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!

Előlről

Kevés voltál édes, mint hullában a jókedv,
Tudod, ezt sem hagyhatom szavak nélkül,
Hiába volt csók, nyál, és testnedv,
Már nem a lelkem, csak combom ha kékül.
Mit is ígértél? Hát persze, hogy semmit,
Proletár szerződést nem kötöttünk,
A szabály erős volt, a fény pedig meghitt,
Ahogy eltűnt a csendben mögöttünk.
Ami történt, sajnos meglett, csak lusta medvetánc,
Erős volt és mégis gyengére sikerült,
Ami nem szerelem volt, hanem vad románc.
Bár a szenvedés eddig elkerült,
Csak elmosódott képekben vannak nyomok,
Áldozat nélkül, porig falták fel a lángok
Az iskolát, bordélyt, erdőt és templomot.
Fejünk felett pedig, nem égett villanykörte,
Lehet vagy talán csak egy gyertyacsonk maradt
Nem látod magad, hát ne nézz tükörbe,
Nem lesz ott más, csak ránc a szemed alatt.

Pontosan 236.

Vasárnap éjjel volt, emlékszem a napra,
Torz mosolyod még az arcodra volt fagyva,
Tekinteted mint nagy, álmos madarak,
Pihent, mint ajkaid pirosán a szavak.

Ott állt meg az idő és a tér szétszakadt,
Rajtam semmi sem, a becsületen meg folt maradt,
Oda vittél, ahol ígéret hull levél helyett,
Ahol a szó békében van az álmok mellett.

Ott táncoltak egyszer a város fényei,
És lelkünk ezüstfoltos, szürke lényei,
S fölöttük lobogott a szakadt, foltos zászló
Melyen ott virított neonszín betűkkel a zárszó.

Ez volt a volt, s elvitted már akkor magaddal,
S én itt ragadtam megrágott félszavakkal,
Nyomaidban pedig nem hagytál jeleket,
Csak kérdés maradt nekem, semmi felelet.

Az leszel majd, kiből egykor nagyságod vétetett,
S akit ugyanúgy magába őrölt az emlékezet,
A mondat végén a pont, s a "hogy" előtt a vessző,
Az elfelejtett profi, s a számon tartott kezdő.

Mint gyér, erdei tisztás és harangszó a múltból
El fogsz tűnni te is, s ha előtted vihar tombol,
Utánad marad a jelen, s a sárga naplemente,
A hideg kávé, s a keserű zacc reggelente.