Interjú

           Azt hiszem, mindenki látja vagy elképzeli a duplasoros szögesdrótokat, ha meghallja az „Auschwitz” szót.  Ahogyan mindenki lelki szemei elött az ecsetbajszos, keményvonású arc jelenik meg, ha „Hitler” nevét hallja.  A többségnek ezek a vizuális képek jelentik a fasizmus borzalmait. Mindannyian tudjuk, hogy mi történt.  A holokauszt, vagyis a „teljes elégetés” milliók pusztulását követelte.  Nemzetek csorbultak meg a náci Németország által, családok szakadtak szét, emberek ezrei  mentek ok nélkül a halálba. Mindez csupán egy szeszély miatt,  Adolf Hitler meggyőződései és elméletei áldozataivá lettek.

         1925-ben megszületett az elmélet az árja faj kialakításáról és a zsidók kiírtásáról.

1933 és 1935 között megfosztották őket az állampolgárságtól,  kitoloncoltakként kellett élniük, megfosztották őket a jogaiktól és a szabadságuktól.

A holokausztot  1938 november 9.-étől számítják,  amikor is Németország és Ausztria területén a zsidóellenes zavargások közel száz áldozatot követeltek,  több, mint ezer zsinagogát égettek porrá vagy zúztak szét, lakásokat gyújtottak fel.  Ekkor közel 30 000 zsidót szállítottak koncentrációs táborokba.

          A háború kitörésével a zsidóság területi elkülönítésén volt a hangsúly,  városszéli gettókba telepítették őket,  ahol sokan éhen haltak vagy gyilkosságok áldozatai lettek.  Lengyelországból mintegy kétmillió zsidót hurcoltak ilyen helyekre,  ahol a végkimerülésig kényszermunkát kellett végezniük.

Az első koncentrációs tábor Dachauban létesült,  a nácik a politikai ellenfeleik számára tervezték ezeket a táborokat.  Némelyik nem volt nagyobb egy pincénél,  vagy raktárépületnél,  de hatalmas, városszéli területekké nőtték ki magukat.

Az antiszemitizmus  a zsidók szisztematikus kiírtására törekedett,  tervszerű megsimmisítésükre.

1941 szeptemberében már elvolt döntve a zsidók kiírtása, később 1942 januárjában megtartották a wannsee-i konferenciát, kidolgozták a tervet.  A megszállot szovjet és lengyel  területeken már ekkor tömeggyilkosságok folytak.

          Magyarországon a deportálás Adolf Eichmann vezetésével a közigazgatás és a csendőrség aktív támogatásával zajlott. Közel kétmillió zsidót hurcoltak a koncentrációs táborokba. Észak-Erdélyben pedig nagyon gyorsan, 1944 májusában és júniusában néhány hét alatt gettókba zárták vagy deportálták őket, anélkül, hogy a kereszténységnek bármi ellenvetése lett volna.

          Lehetőségem nyílt egy túlélővel beszélgetni, akinek talán az összes általam ismert ember közül a legborzalmasabb élményei vannak a fasizmus időszakából. Interjúmat személynevek nélkül teszem nyilvánossá, a kellemetlenségek elkerülése végett.

        Kellemes, tavaszi délután volt, gyalog mentem el a házhoz. A találkozót előzőleg megbeszéltük, M. nénivel. Becsengettem a kapun. Szinte azonnal elém sietett a kedves, öreg hölgy. Bemutatkozott, majd karon fogott és bevezetett a házba. A szoba légköre kellemes volt, a hatalmas, régi fotel pedig kényelmes. M. néni barátságosan mosolygott rám, tekintete néha a semmibe révedt, ahogy válogatott az emlékei között.

Nem kellett kérdeznem, magától kezdett el beszélni, én inkább csendesen jegyzeteltem és csakúgy szomjaztam szavait.

         1944 áprilisában kezdődött a sárga csillag viselése...Ami azt jelentette, hogy nem mehettünk ki az utcára egy bizonyos idő után,  aki késett borzalmasan megverték.  Aztán a  gettóba költöztettek minket, a téglagyárba és a mellette lévő házakba.  Rettenetes volt,  három felnőtt volt egy pici szobában,  mi ketten az öcsémmel pedig a padláson.  Négy hetet töltöttünk a gettóban,  az első napokban még volt mit enni,  utána éheztünk.  Azt hiszem egy ottani élményem volt a lesúlyosabb emlék, aminek a terhét hordoznom kell egy életen át.  A vagyontárgyainkat egy ismerősünkre bíztuk, még az elhurcolás elött.  Édesanyámat nagyon megverték a vallatáskor.  Meg akarták tudni, hogy hol rejtegetjük a vagyonunkat.  Ömlött a vér  és én nagyon sírtam.  Amikor azzal fenyegették, hogy ha nem árulja el,  akkor engem fognak kínozni,  az anyai ösztöne nem engedte, hogy tovább titkolózzon.

  Auschwitz felé marhavagonokkal vittek minket,  nyolcvan személy volt bezsúfolva arra a kis helyre. Sokan meghaltak, őket ki kellett tenni a vagonból,  az asszonyok sokat sírtak és halotti imák mormolásával telt el az út.

Négy nap után értkezünk meg ,  semmit nem vihettünk magunkkal a vonatról.  Megkezdődött a válogatás,  édesapámtól és az öcsémtől elszakadtam már az elején.  Mengele elé érve szorítottam édesanyám kezét...  Elválasztottak bennünket.  Akkor még nem tudtam,  hogy mit jelentett,  de őt balra küldték.  Velünk volt egy családi barátunk,  egy kedves asszony,  akihez anyám utolsó,  általam hallott szavai szóltak: „ Vigyázz a gyermekre M.”

Azután levágták a hajamat és vászonruhába öltöztettek.  Emlékszem,  egy gyönyörű cipőm volt akkor,  amit elvettek tőlem és mezítláb maradtam.  Krakkó mellé, Plasovba vittek minket követ hordani.  Ott szerencsére kaptam egy facipőt.  Nem messze a barakktól volt a zsidótemető, ahonnan elhordták a sírköveket,  azzal volt kirakva az út a barakkig.  Naponta kétszer kellett vágigmenjünk rajta.  Nagyon nehéz volt a munka,  a sok ordibálás,  verés és az éhezés nagyon megviselte az embereket.

Egy  idő után visszavittek Auschwitzba,  újjabb válogatás kezdődött.  Amikor mentünk be a kapunál az SS tiszt megnézett és kacagott rajtam.  „Menj vissza muzulmán!” – ezt mondta nekem.  

A „muzulmán” kifejezést a nagyon soványakra mondták akkoriban.  Megmentette az életemet. Visszamentünk,  elbújtunk (egy barátnőmmel voltam) és felvettük minden rongyunkat.

-          Hogy telt el egy nap Auschwitzban?

Reggel hatkor volt a „Zelapel”,  amikor összegyültünk és megszámoltak minket.  Azután minden reggel kaptunk egy bűnrossz kávét,  egy darab kenyeret és egy kis margarint egész napra. Ebédidőben volt egy közös tányér,  amibe marharépalevest kaptunk,  mindenki csak egy kortyot. Azonkívül egész nap dolgoztunk.

Egyszer meghallottuk, hogy az SS-ek konyhájából kidobtak friss káposztalapikat.  Z-vel,  a barátnőmmel kimentünk,  hogy szedjük össze őket.  Szembejött velünk egy SS tisztnő  és németül kérdezte,  hogy hova megyünk.  Folyékonyan beszéltem a nyelvet,   így válaszoltam neki, hogy azt hallotuk,  káposztalapikat osztogatnak.  Nagyon megvert.  Annyi ütést kaptam a fejemre, hogy napokig  szenvedtem... Akkor határoztam el,  hogy amíg ott vagyok,  többet nem szólalok meg németül.

Emlékszem,  egyszer elvittek a repülőtérre takarítani,  átmentünk Krakkón is.  Az úton álltak valami magyar katonatisztek,  meghallották ,  hogy egyazon nyelven beszélünk.  Azt kérdezték messziről - „Hát mit vétettek maguk?”

Ugyancsak átmenetben Krakkóban valaki egy kenyeret dobott le közénk.  Pont a fejemre esett.  6-on voltunk ismerősök, el  is osztottunk az „égi mannát”.

Az igazság az, hogy bár kevesen,  de voltak jó emberek akkor is.  Amikor a gettóban nyomorogtunk, egy orvos ismerősünk jött el hozzánk,  hogy megvizsgálja a beteg édesapámat.  Egyik nap pedig egy kedves hölgy ismerősünk hozott egy kosárnyi  ennivalót,  de nem engedték oda hozzánk.    

A szomszédunk pedig fagyit, kenyeret, tésztát hozott nekünk.

Amikor  az oroszok ránk találtak, egy jugoszláviai lánnyal voltam,  körülöttünk vagy nyolc hulla hevert dermedten a földön.   Az orosz katona elsírta magát.  Egy darab kenyeret nyújtott át nekem,  és amikor utánanyúltam,  megcsókolta a kezemet.  Soha nem fogom elfelejteni.

Január 18.-ától 27.-éig sós vizen éltünk.  Egy orvosnő,  aki szintén megmenekült , havat olvasztott ki és sót tett bele, mert nem volt semmi más.

A felszabadulás után a lengyelek által lefoglalt kórházban remek kezelést kaptam,  majd elkerültem Bukovinába,  onnan Fehéroroszországba.  Csak májusban térhettem haza,  a háború végén.

Miután  hazatértem,  mindennap kimentem a vonatállomásra, úgy hallottam,  hogy még térnek haza felszabadított zsidók,  édesapámat és öcsémet várva sokat ácsorogtam a peronon.  Nem hallottam felőlük semmit az elválasztásunk óta.  Két hét után végre megpillantottam őket,  ahogyan leszálltak a vonatról.  Nem csak mi, de mindenki sírt az állomáson.  Ez a viszontlátás megerősített és visszaadta az életkedvemet.

-          Mi  segített felejteni a felszabadulás után?

-          A férjem szeretete. – válaszolta  széles mosollyal az arcán.

Igen, azt hiszem, valóban csak a szeretet és e törődés az,  ami segíthet elviselni a múltbéli szenvedések emlékeit.  Ha van valaki, aki átölel és megnyugtat amikor  zihálva riadunk fel a rémálomból.  Még egy keveset elcsevegtünk M. nénivel,  majd udvariasan megköszöntem az interjút, és elköszöntünk egymástól.  Amikor kikísért, magához ölelt,  én pedig meghatódtam reszkető karjai között.  A kapun kilépve úgy éreztem, hogy nagyon szerencsés vagyok,  amiért megismerhettem egy ilyen nagyszerű embert...