Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!