Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent.
Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak.
Elférünk, de mond, mi az ára?
Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye?
Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!
Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni.
Mennyit is ér?
Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket...
Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem!
Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún.
A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze.
Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó.
S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen.
Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga.
Illatod édesen hullámzik felém.
Márvány vagy, én márványt képzelek.
Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol.
Téged csókól, hideg márványt.
Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned.
Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik.
Meztelen vagy, mint a szerelem.
Szuszogsz, álmodsz más időkről.
Én addig hideg márványt képzelek.
Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben.
Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások.
Keresem Istent, hitetlen vagyok.
Benned minden, de Isten nincs.
Múlt van, poros képzeletek.
Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már.
Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek.
Hideget, mint a tejeskávé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése