Mókuskerék

 Rengetegen voltak. Nagyon sok, kis emberke, hatalmas tömegek, hullámzó emberörvények... Szaladtak. Mindegyik rohant a kis lábaival, szaladtak az Érzés irányába. Tudták, egyszerűen valami megsúgta nekik, hogy hova, merre és ők oda tartottak. Arra a helyre, amerre a bennső sugallat vonzotta őket. Megállás nélkül, éjjel-nappal, mindig és mindenkor szaladtak, kitartóan. Különféle emberek voltak. Kicsik, nagyok, hosszúak, vékonyak, kerekek, színesek, és fehér-fekték. Voltak szomorúak, vidámak, gyorsabbak, lassabbak... Voltak, akik néha eltűntek, voltak akik beszéltek, és akik hallgattak. Egyszóval mindegyik más volt, de szép és jó a maga módján.
 Akkor pedig, egyre erősödött bennük az érzés, közeledtek... Egyre közelebb és közelebb értek a megígért paradicsomhoz. És akkor egyszer csak megtorpantak. Mind megálltak, egyszerre, és csak néztek, néztek körbe, és tudták! Megjöttünk...
 És akkor csak csodálkozni tudtak... És csodálni mindent, ami ott van. Mindent, ami körülveszi őket, tetszett a látvány és az érzés...
Aztán egyszerre csak baj történt. Mindenki rosszul érezte magát, mert próbálkoztak berendezkedni, és nem sikerült. Egyszerűen ez a hely elutasította őket. Már nem volt szép, már nem volt jó, kicsit kényelmetlen kezdett lenni. De már mindannyian nagyon elfáradtak, és nem tudtak tovább menni... Az emberkék csalódottak voltak, és önmarcangolásba kezdtek... Kételkedni kezdtek önmagukban, és nem tudták kezelni a helyzet.
 Hát így történt, hogy mind meghaltak. Mindannyian... Volt, akiknek elvágták a torkát, volt, aki öngyilkos lett, és olyan is volt, aki belebetegedett az agóniába. Mind halottak voltak. Egy túlélő sem mardt, egy lélegzet sem a levegőben, egy pillantás sem az égen, semmi.
Csak hullák hevertek mindenhol, üres, bomló anyag szerteszét.
És a hely lassan magába szívta a holttesteket...

Odaát

bokámat simogató
lágy, csillogó felhő
álmomban szerelmet,
hűséget valló,
tágas térben
forgó sellő,
hullámzó arcod,
ajkad csókra álló,
barackos színe,

íze kékre váltó,
édes sodrások,
önmagad s az idő
is változo siklások,
sodró vizek, s partok,
ezerszínű égen
piros látomások,
fények, emlékarcok.

Sámán

Pedig ízlelted fáraók savanyú aranyát,
Álmaid szép zászlaját hitetlenre festették,
S amíg a színek árnyalata elborít,
A szádból az ópiumot kilehelték

Pupillád peremén állok,
Olvadok hozzád a mélybe,
Én leszek a halántékodon dagadó ér.

Mindaz, ami zsongva ébred benned,
A kábszered,
Az öledbe ömlő kéj.

              Nézem a férfit, aki kicsit becsípve beszél angolul. Mellette a felesége nevetgél, amúgy gyönyörű pár, de most szépek. Igazán sugárzóak, akkor is ha csipkelődnek egymással. A férfi kék szemét a szeretett nőre szegezi, amikor beszél. Pedig nem neki mondja, szavai nem CSAK hozzá szólnak, de látom rajta, ott érzi magát biztonságban. Ha máshova is téved a tekintete, ha hosszan beszél, a nőre néz. Kicsit mosolyog, az arckifejezése nem árulkodik veszélyérzetről, de a tekintete nem hazudik. Ott keres mindent, ölelést, választ, mosolyt, igazolást, biztatást, kérdést... Mintha párja szeméből olvasna, de nem szavakat, hanem valami ősi kapcsolatot próbálna kibetűzni újra meg újra. Tudja mit jelent, ismeri jól, de minden egyes pillanatban újraéli a szent kötődést hozzá. Folyamatos mosoly van arcán, cinkosság ül a szája szélén, és minden rezdülés a szerelemnek szól. Nem csacska, arisztokratikusan, elegánsan, somolyogva lassan átröppen a nő arcán...Nyugalmas, nem feszült, nem kell többet lásson az arcánál, mert ott van minden idő és emlék, a közös és ami tudott.
Édes még a légkör is tőlük, szinte érzem, hogy ők egymáséi, és ez annyira nyilvánaló, hogy ki sem kell mondani, mert természetesnek hat.
Sosem láttam még ilyen párt...

Benyomások

I.  

Ott vagyok veled.

Minden formám a tiedhez igazodik, az egész lényem táncra hív. 

Forgunk, lebegünk a kék-lila füstben. Spirálok fonódnak körénk. Alul tűz, felül víz, csillogó lángok és cseppek, ölellek téged.

Elveszünk egymásban, utánunk lángcsóvák lenyomatai maradnak. Olvadunk. Szét, egymásba, az éterbe. Semmi gondolat, minden csak színes behatás, összehatás. Eggyé válunk, szétszóródunk minden atomrészecskében ott suttogunk. Valami előre hajt, s mégis a múltba nyúlik vissza.

Megszűnnek a határok, felfoghatatlan Minden és Semmi tör elő. Emlékeink nincsenek, a célok szétfoszlanak, mi nem a pillanatban élünk, mi vagyunk a pillanat. Én vagyok, Te vagy és a végtelen, az idő. A véges tér, és még minden járhatatlan út azon túl.

Csillogunk, káprázatok pompáznak, sima a felületünk, átlátszó, s mégis színek tűnnek elő...

II.

   Kéken kattog az óra, a másodpercek így beborítják a szobát. A függönyön minták táncolnak, s bennem leáll minden. Szívem többé nem dobog, s ez nem is halál már, azon túl sem elmúlás csupán. Körbe érnek a fények, ezer sávban húzódnak a falak mentén, Te pedig kicsókoltad az ajkaim közül a barackot, hajamból elhullatta szirmait a gyomvirág. Az ablakon siklik alakom tükröződő árnya s közben odakint sárgafényű lámpák oltják a sötétség szomját benned. Csípős a levegő itt bent, odakint sem édes, inkább fűszerek illata reszket. Lombok tűnnek talán, s te valahol egy sziklán alattuk ülve ringatsz el... Itt csak a múlt szerelmesei vannak, lábnyomokat hagyunk, de nem másoknak, csak önmagunk színeinek... Érted, hogy most itt a lét abszurdumai vagyunk, atomizáljuk a rendszert és mást is, mert selyem hullik majd a felhőkön túlról, s nem ígéretet fogunk kapni, hanem mindent ami felfelé húz vagy lefelé ránt, s karjaink kitárva átérjük a fogalmakat is majd. 

Part

Mint ezer más, gondolat,
Ez is megérett mostanra,
Sziklák szirtjén szeretve,
Az út szélén maradva.
Szám régen bevarrva,
Állva egyedül,
ott fennt,
Anyaszült meztelenül.
Lakhelyem hiába szeretők ágya,
Ha lélegezetem
lesz egyszer,
Mindannyiuk vágya.
Páratlanul, s párban
az idővel.
Amely lefelé húz szüntelen,
S csak engem bánt
mindaz, ami mégis lételem
Személyes szférám, éterem.
Lombikban fogant vonzalmak,
Nyers testidég, harapás,
Amit nektek adagolok titokban,
csak önmegtagadás, semmi más.
Legendás, ősi tánc
és méreg a szomjoltóm,
A tűzben élve és általa
Az egységet én bontom.
De én alkotok újat
és újabbat folyton.
Ölnék, de inkább orcám
másik felét tartom,
Zavaros a folyó,
S valaki már vár a túlparton.
S ahogy fogy a bor,
Fogy minden, ami mulandó,
Szivárgok beléd,
Odaadok mindent, ami
odaadható.

Márvány hajnalban.

   Fáradtan szürcsölöm a tejeskávét hajnalban, és keresem Istent. 

Remegő kezeim néha ökölbe szorulnak. 

Elférünk, de mond, mi az ára? 

Mentaízű, fényes szempillantás, lélegezz te is, nehéz a levegő ugye? 

Ajkaid szárazak, de mondj valamit már!

 Nem tudom mit várok, vérrel nem tudok fizetni. 

Mennyit is ér? 

Márványt képzelek, szobrokat, haldokló művészeket... 

Rohanjunk, gyere, szaladjunk a homokban Kedvesem! 

Öleljünk fákat, ahogy valaha egymás öleltük, s szerettük hosszún. 

A vállad fölött kristály a fény, hasít az arcomba, tenyerem alatt hideg a csésze. 

Hajad között virág tűnik, fehér, átlátszó. 

S én elveszett pillantásod keresem a szőnyegen. 

Amíg csak saját nyelésem hangja hallszik, érted eljön a csend maga. 

Illatod édesen hullámzik felém. 

Márvány vagy, én márványt képzelek. 

Vállad világít, amíg alszol, és ajkam talán a derekadon pihen, csókol. 

Téged csókól, hideg márványt. 

Pupilláim tágulva fogadják a látványt, az érzést benned. 

Reped a reggel, libben a függöny, és valahol egy ajtó csukódik. 

Meztelen vagy, mint a szerelem. 

Szuszogsz, álmodsz más időkről. 

Én addig hideg márványt képzelek. 

Megszegett ígéret villámlik a hangban, a szélben. 

Törött tükör, önmegtagadás, erőszak és pillanatokba rajzolt vallomások. 

Keresem Istent, hitetlen vagyok. 

Benned minden, de Isten nincs. 

Múlt van, poros képzeletek.

 Elsuttogott szavak, Kedvesem, nincsenek már. 

Visszhangzó kiáltásként éllek meg, és márványt képzelek. 

Hideget, mint a tejeskávé.