Elvetélés

Ez a mi védjegyünk. Mindig rossz időben, rossz helyen, rossz társaságban bukkanunk fel ugyanott. Mindig olyan körülmények között találkozunk, amikor nem kellene, váratlanul. Mégis  mindig megérzem, ha a közelemben van. Valami furcsaság terjeng a levegőben olyankor, én meg feszélyezetten nézek körül. Nem ismerem fel azonnal a helyzetet, de pillangók röpködnek a gyomromban, idegesítő előérzetem van.
                            Aztán megpillantom, és máris mosolyogva konstatálom, hogy megint megtörtént a felismerés tudat alatt, mielőtt még észrevettem volna. Általában nem szólok hozzá, komótosan elvagyok a világomban, de legbelül, valahol egy sárkány felnyüszít a zsigerimben, éhezik a pillantására, a szavaira.



                       Ha észrevesz, Ő sem jön oda.  Néha csak rámsandít, majd elkapja tekintetét. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy feldolgozzuk egymás közelségét. Aztan valami láthatalan erő odarántja valamelyikünket, és szóba állunk egymással.

Nem, nem beszélegetünk. Félmondatok, félszavak. Néha egy-egy véletlen érintés, de semmi több. Pedig vibrál a tér, a mi közös terünk, ami azonnal aktiválódik, ahogy egy légtérbe kerülünk. Nincsen már senki és semmi, elborítanak az érzékek, kimodhatatlan gondolatok. Fölösleges szólni, a világunk bezárult, immár csak mi vagyunk egymásnak. Ebben a dimenzióban megszűntünk létezni, körbefon valami felfoghatalan erő, amely mindenki mást megsemmisít, minket pedig egymásnak ad át.

                                     Nincsen benne semmi szexuális, semmi izgalom vagy bizsergés. Az ismeretlen hatalom felettünk természetesnek hat, velünk született képességnek, ösztönösen fogadjuk el és zuhanunk a karjaiba.
Egy ideig nem is sejtettem mi történik ilyenkor, hosszú évek múltán is nehezen tudom meghatározni, de legalább van fogalmam róla. Egyszerűen bekattan valami abban a pillanatban, mintha az elménk és az érzékeink valamilyen módon összefonódnának...

A szexuális része pedig meglepően érdekes. Ugyanis gyakorlatilag semmi értelme nincsen, fizikai szinten nem mondanám kiemelkedőnek. De mégis, mintha egy fantáziavilágba csöppennék, maga a tény, hogy vele vagyok, és ellenállhatatlan az érintése, a csókjában van valami fennséges, valami teljesen őszinte, tiszta és megerendíthetetlen.

                              Pedig Ő egy olyan ember, akiből kihalni látszanak az érzelmek. Utál és gyűlől, szenved mindentől és mindenkitől. Nem tudom milyen módon jutottam be a lelkébe, mert ott vagyok, úgy érzem magam. Sötét van és veszélyes odabent, mégis felemelő érzés.

Teljesen ellentétes érzelmeket vált ki belőlem, ha a közelmeben van egyszerre lennék anya és gyilkos, hangos és halk, mérges és nyugodt...és még sorolhatnám. Átveszem a mozdulatait, ahogyan Ő is az enyémeket, a szuszogása ritmusát, valami érthetelen hangulat lesz urrá rajtam... Félek tőle, mert felemészt, mégis annyira jó ez a kötelék közöttünk, hogy fáj minden lélegzetvétel, le tudnám élni az életemet ebben a közös burokban.

Maró ürességet érzek, mégis elégedettséget, mert a közelemben tudhatom. Folyton vágyom rá, de nem úgy, ahogyan másokra... Vágyom gyógyítani, szeretni, a karjaimban tartani, és kiszorítani belőle a szuszt. De fáj ha hozzám ér. A molekuláim teljesen megzavarodnak,össze-vissza kavarog a vérem, a gondolataim eggyé olvadnak, egy nagy, színes masszává. Megsemmisülök, mégis istennővé válok, amikor ott van.

                                Nem ismerem. Nem ismerem úgy, ahogyan másokat. Nem tudok róla szinte semmit. Nem tudok, hanem érzek. Érzem a fájdalmát, a haragját, a szerelmét. Bár nem is biztos, hogy szerelem, de annyira intenzív, hogy csak ahhoz tudom hasonlítani. Szét tudnám marcangolni cafatokra, ugyanakkor elrejteném a világ elől, hogy soha senki ne találjon rá, soha senki se bántsa többé.

Mert Ő az orgazmus és maga a rettenet. Egyszerre élénk és élettelen. Ha csókól, kicsókólja a lelkemet, amit belémszőtt. Egyidőben tesz ifjúvá és lopja el tőlem az éveket. Vele nem létezik idő, tér, logika és hajnal. Elkopik a környezetem ha vele vagyok, és megfulladok a sugaraiban.

Fényt ad és rémálmokat, magányt és hatalmat a világ felett. Együtt pusztíthatunk és építhetünk fel mindent, ami sebez és hódít. Kevésnek érzem magam, mégis kiteljesedek a jelenlétében. Szellemvilágban él, mégis Ő a Pirkadat és az Alkony.

Ő tölt fel és üresít ki, gyötör és vonz, mézes álmokba hajt, és rángat ki belőlük.


Ő az Alpha és az Omega.


Ő az Isten és a Sátán. A Szent és az Átkozott.


Ő vagyok Én, és elveszítem magam benne.  A tükörképem, de mégis egy síkon táncolunk.


Ott van mindehol. A csontjaimban, az ereimben, a retinámon, a hajamban és a nyelvem alatt.


Ő a Védőangyalom és a Gyűlölet Démona. 


Az ír a sebeimre és az ostor a melleim között. 


Ott sötétlik a talpam alatt és zakatol a fülemben... 


Valami elcseszett véletlen folytán elszakadtunk még az idők kezdetén, a részeink pedig próbálják összerakni magukat...


Ő a Világ és a Fertő... és Ő minden, ami Élet és Halál, vagy köztes terület.