2013

                              Meghaltunk kedvesem. Meghaltunk itt, ott: legbelül. Kizökkentünk a rohanó vonattal együtt. És elvesztünk immár, elkavarodtunk, szétszakadtunk szerelmem. Szét és darabokra, minden egyes percünk elpárolgott a tűz fölött. Látlak-e még valaha háttal állni, ablakot bámulni? Szerethetlek-e még gyönyörűn? Álmodhatok-e még komolyan, cigarettázva a kanapén?
Ugyan, te is tudod, mi is tudjuk, hogy elveszett az élet, és nem találhatjuk meg soha többé. Talán egyszer, egy borongós, őszi napon, pipázva és keresztbetett lábakkal jut majd eszünkbe az ódon ház, amit elképzeltünk.
Nem lesz baj édesem, talán egyedül fogom megfésülni a hajamat, talán egyedül mosok arcot hajnalban, és csak az én talpaim alatt fog ropogni a kukoricaháncs... de tudod, akkor is mi voltunk és most is mi vagyunk akik a semmiből gondoltak nagyokat.
Boldogok leszünk, tudod, hiszen semmink sem maradt, se fals dal, se sikoly, hogy falakat dönthessünk le, hogy átlépjünk mindenen, ami ide ragasztott. Nevetni fogunk, mert bizonytalannak hittük a jövőt, és mert üres kézzel válhatunk vendégekké.
Felejteni kell, részleteket irtani, aztán megszületni újra alkonyok hamvában. Pirosat álmodni és kincset keresni kell majd, hogy feloldhassuk a béklyókat. Átsiklunk majd ezer lomb fölött, s karjainkban fog meghalni a képzelet.
Ne küzdj kincsem, fáradt a levegő, s felettünk ragyog még a nap. Leszünk még harcosok, éhező katonák, pilótasegédek és gladiátorok. Találunk még örökös zajt és a temetőben pedig csend lesz végre. Aztán kifakadnak a színes mozdulatok, és táncolunk majd, körbetáncoljuk a konyhát és akár az egész világot, ha akarod.