2012. július 12., csütörtök

Bárka

          Felébredt. A nap magasan járt, már elmúlt dél, és nagyon meleg volt. Egy partközeli fa árnyékában pihent, egy ideig formákat rajzolt a homokba, majd elaludt. Már négy napja várta a bárkát. Négy éjszakája és négy hosszú nappala telt el szorongással, reménykedéssel.
Feltápászkodott és leporolta magáról a homokot. Elindult a csapáson keresztül, be az erdőbe. A hatalmas levelű fák és vastag liánok között beömlött a lágy fény az ösvényre. Körülötte hatalmas, színes virágok ontották illatukat, szirmaikon apró pöttyökben sárgállott a virágpor. Némelyik fa törzsén borostyánszerű növény futott fel, egészen a lombokig. Bokrok helyett nagy-levelű növények takarták be a talajt, és ott, ahol a száruk kezdődött, a kis gödröcskékben csillogott az esővíz. Vijjogások, csiripelések törték meg a csendet, a madarak végtelen és sokszínű muzsikája visszhangzott a zöld paradicsomban.
A lány félrehúzott néhány útjába lógó liánt, mezítelen talpa belesüllyedt a puhább talajba, ahogy a napfényben csillogó lagúnához ért. Nem habozott, nagyot szökkent az illatos vízbe, a csobbanás hangjától megmozdultak az ágakon pihenő madarak és szétrebbentek.
Haja a felszínre simult, majd, ahogyan kiemelkedett vállára és hátára tapadt. Úszott még két kört, majd néhány erősebb gyökerű növény megmarkolása segítségével kikászálódott a partra. Vizes talpára egykettőre ráragadt a föld.
Ugyanazon az ösvényen indult visszafelé, ám félúton befordult egy kevésbé jártasabb csapásra. Egy kevés gyaloglás után megérkezett a házikóhoz. Kezdetleges, sebtében eszkabált kajiba volt, teteje sárga, szárított nádból készült, falai liánokkal szorosan összekötözött gyékényből. Ennyi tellett nekik.
Vizes haja csimbókokban állt, egy fürt meglibbent, ahogy belépett a házba. A berendezés egyszerű volt, néhány szalmakupac, amelyet megpróbáltak négyzet alakúra formázni liánokkal. Ezek a fekvőhelyek viszonylag helyesen kicserzett bőrökkel voltak letakarva. A szoba egyik sarkában egy korhadt fatuskó állt, belsejét kirágták a termeszek, így könnyen ki lehetett vájni. Ebben kavicsok, inakra felfűzött apró, színes kagylók, ügyetlen agyagedények, oldalukon szabálytalan csíkokkal.
A lány a fal mellől elvett egy összehajtogatott, nagyobb bőrt, és sietve távozott. Útközben felterítette magára, és ahogy szaladt, az beleakadt a tüskékbe, végigszántott a levelek csücskein. Visszaért a partra. Sötétbarna szemei pásztázták a horizontot, de nem látott semmit, csak a végtelenbe szaladó hullámokat. Ezen hullámok hátán kéne érkezzen a "BÁRKA". A kicsiny, általuk összetákolt, meg-meg foltozott bárka, amiben Ő ment el, négy napja. Általában két nap után vissza szokott térni...
Lekuporodott a homokba, és dúdolni kezdett. Nem eshet pánikba, tudta jól, mert akkor elvesztené az eszét. Itt, a semmi, az édes semmi közepén meg kimondottan szüksége van a gondolkodásra. Egy régi dal járt az eszében, még a sokaság világából ismerte. Addig dúdolgatott, amíg újra álomba szenderült. Torz képek jelentek meg előtte, mindenféle ragadozó halakról, meg felborult bárkákról. Felvillant egy éles kép is, egy segítségért nyúló kézről...
Akkor riadt fel a rémálomból, amikor a horizontra rácsusszant a "BÁRKA". Felpattant és beszaladt a vízbe, amikor már a térdéig ért megállt és hunyorított. Tényleg az volt. Bárhonnan felismeri. Ott állt a vízben, a szürkület gyenge fényében, csípőre tett kézzel, és várt. A bárka egyre közelebb vetődött. Már Ő is látszott benne, bár igaz, csak egy kis pötty volt a messzeség ölelésében. A tenger csobogott, jóságos morajlása megnyugtatta a lányt, lábszárait lágyan körbefonták a vékonyka vízinövények.
Teltek a percek, amíg a csónakszerű szerkezet megállt, az alak kiugrott belőle, és kigázolt a vízből.
Szemüvegén vízcseppek pihentek, hajáról csorgott le a tenger. Mosolygott és megölelte a lányt. Barnászöld szemével a lányéba nézett, és őszintén bocsánatot kért, amiért többet maradt. A lány tekintete végigfutott a fiú homlokán, szemüvegén, pici szeplőin az orra mellett, és végül dús ajkain pihent meg. Csak azt érezte, hogy hálás, amiért ma éjszaka nem lesz egyedül.








        Tisztában vagyok, hogy EZ szokatlan tőlem. Tudom, hogy ez a romantika nem az én világom. De ha a múzsák ezeket az illatokat, képeket, hangokat dobják nekem, akkor ez a megoldás. Egybe kell gyúrjam és meg kell formáljam őket.
Tulajdonképpen bennem élt a kép, és bennem élt a vágy is. Álmom, hogy egyszer lesz egy sziget, ahova örökre elmenekülhetek a civilizációtól. Megszűnne minden, ami megront és ami elmutál minden emberi kapcsolatot a természettel.

És végül TUDOM, hogy egyszer azt is megtalálom, akivel elmehetek oda. Meglesz a szemüveges fiú, meglesznek a szeplők, az ajkak, de még a barnászöld szempár is meglesz. Valamikor.



Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése