Autostop

   A nyáron, egy hónapra munkát vállaltam a Gyilkostónál, hogy el tudjak menni egy táborba. Egy üzlet teraszán árultam kürtöskalácsot, ahol minden este felseperni és felmosni kellett. Nem messze onnan, kicsit lennebb, egy lakókocsiban lángost árult egy 70 körüli bácsi és egy asszony. Ismertem őket, sokszor vásároltam tőlük, ők is jöttek felénk, olykor pénzt, olykor szót váltani.

   Az öregúr Gyergyószentmiklóson lakott, munka után mindig stoppal ment haza. Aznap este éppen felmostam, a szürke padlócsempe kormos, poros és szenes volt, a víz egykettőre fekete lett. Kedvtelenül maszatoltam a földet, lötyögtettem a felmosót ide-oda. Az üzlet elött feltűnt a lángosos bácsi. Félig már kopasz volt, az egyik fülétől a másikig ősz, gyér haj borította fejét. Kissé bugyuta, együgyű ábrázatán elidőzött a tekintetem. Rövidujjú, kisárgult inget, és kopott, fekete farmert viselt. Az egyik kezében hátizsák, a másikban tömött szatyor volt.

    Sötétedett, hűvös, friss, üres levegő burkolta be a környéket. Az alkonyszél nem hordozott magával titkokat, sem zörejt vagy nagyvárosi életszagot. Árva volt, végtelenül árva és nyugodt.

    A bácsi megvásárolta az utolsó kürtöskalácsot tőlünk és begyömöszölte a hátizsákjába. Stoppolt. Szinte az út közepán állt, és leintett minden autót, de egyik sem vette fel. Amikor elhajtottak mellette, rosszkedvűen bámult utánuk, bosszúsan leengedte fáradt, erőtlen karjait.

    Félóra is eltelt, mire az út szélére húzódott, és majszolni kezdte a kürtöskalácsot. Úgy, a táskájából csipegetett nagy falatokat és evett, evett kegyetlenül. Szinte átéreztem az éhségét, belémhasított, a csontomig hatolt a látványból született érzelem. Minket is megkérdezett, hogy ha megyünk, akkor elvisszük őt Gyergyóba? A munkatársam elmagyarázta, hogy mi nem vagyunk helyiek, és itt a szállásunk a közelben. Az öreg szomorúan megingatta a fejét.

    Úgy tíz percig egyetlen autó sem jött. Ő meg csak állt és rágott, csámcsogott jóízűen. Álmosakat, laposakat pislogott, percekig állva szundikált, lassan, kicsiket dülöngélt előre-hátra. Úgy tűnt, a csillagok leejtettek egy kósza álomtündért, aki megsimogatja, buján körbeandalogja a meggyötört embert. Ám ha az kinyitja szemeit, a tündér megriad, hátrahőkől, megsértődik, és megvárja, amíg a fakó szemhélyak újra eltakarják a világot.

    Bágyadtan nézte a kanyart, majd alig észrevehető, csalódott fejbólintással nyugtázta, hogy még várnia kell. Örökkévalónak tűnt minden perc, amíg figyeltem őt. Tanúja voltam kegyetlen küzdelmének a fáradtsággal, érezni véltem fájó karjait, dolgos állkapcsát, visszeres lábait. Tudtam, hogy az Élet harcmezejének a kellős közepén ácsorgok, szó nélkül, némán, megrettenve a valóságtól.

    Végre jött egy autó. A bácsi hirtelen kapta fel a fejét a motorzúgásra, erőtlen izmait megmozdulásra kényszerítve intett. A kis terepjáró hátulján felvillantak a piros féklámpák, ahogy lassítva elhaladt mellette, és néhány méterre tőle megállt. Ő meg szétvetett karokkal, mintha dinnyék lennének a hóna alatt, öreg karikalábain szaladt az autó  felé. Beült, és elmentek.

    Megkönnyebbültem. Újra visszatértek saját érzékeim, én voltam én, aki a tábori belépőjegyért harcolt, nem a betevő falatért. Édeskevésnek éreztem ezt a harcot, bosszantóan könnyűnek. Egy szerencsétlen, olcsó játéknak.