Mozsárral tört lassú átkok halkan elveszejtik
az igazak félelmét.
Viszonzatlanul, mégis reménykedve csókóljuk időtől porladó sebeinket.
Űzött vadként hamis, töretlen mosollyal tűrjük,
hogy hátunkon csattanjon az ostor.
Csalódtunk, de hallgatunk vele. Szánkon a bűnösök rozsdás lakatja árván tűri az időt,
árnyékaink elrejtőznek a vad, szilánkos múltba.
Emlékfoszlányokban élünk, ködös utainkon
kísérőink a végzet felhői, melyek szüntelenul
hamut
szórnak talpaink alá.
A léptek visszhangját elnyeli a falánk tér, sűrű
erdők örök, szikár suttogása fenyegetve folytja
meg
lelkünk éberségét.
Tépett vészmadarak köröznek haldokló korunk
felett, a messzeségbe nyúló horizontot újra
súrolják kétségbeesett imáink, de az elkopik egő szavaink zavaros füstjében.
Sárba tiport keresztek szegélyzik utunkat,
homályba vesző ingoványok sóhaja cseng a fülünkben.
Eltorzult
tükörképeink fagyos vértócsákból néznek vissza ránk, mosolygó, bűntől átitatott
ruháink
elfedik a meztelen ártatlanság illatát.
Rohanó képzeletünkben a szakadt filmszalag monoton képeit kivetíti a közelgő bosszú
ígérete.
Korhadó
odúinkra a csend jéghideg könnyei húznak fedelet, s szobáink színtelen falai
között,
az üresség
sikolya párába burkolt, poros hullámként hordozza végig a nyomorult kéj dalát.
Szomjazunk. Hamis, mérgezett forrásvízbe folytjuk
vonagló vágyaink arcát és az utunkba akadó
sötét
kőfalak árnyékai megássák magányos sírjainkat. Apadó, mocskos folyók vize fog
rekedt
búcsúdalt
sziszegni a mélység léptének nyomán.
A szürke, komor fénysugár belevési majd a
reményvesztett sors utolsó lélegzetének elvérző
romjaiba: Igen, örökre eltévedtünk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése