Éjjel le sem hunyta a szemét, de délben kinyúltunk az ágyra.
Valami dallam kapkodott utánunk a falak közül.
A tenyerem beleolvadt a bőrébe, mint ahogy egy elkésett ölelés a magasból
zuhan a szélbe.
Elaludt.
A háta mögé feküdtem, éreztem a tarkója illatát. Hosszú, egyenes hajszálai
a szempilláimba
bogzódtak. Úgy szuszogott, akár a tenger, mélyen és rejtetten, eltitkolva,
hogy
a levegőben élet van.
Csuklóm összeért a lapockája alatti csonttal, mégsem rebbent el a nyugalom
mellőlünk.
Vágyni akartam, csak végighúzni egyik ujjamat a karján. De az szinte
szentségtörés
lett volna.
Ő nagyon kapzsi, mert mindig ellopja az emlékeket.
Amikor hazaértem a vonatállomásról, az ágyamban ott hagyott egy percnyi
kábulatot.
Éreztem a szoba rámnehezedő, sötét sarkaiban. Ott szédült minden, ami
félelem és
álom, ott volt Ő még egy pillanatig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése