Bárka

          Felébredt. A nap magasan járt, már elmúlt dél, és nagyon meleg volt. Egy partközeli fa árnyékában pihent, egy ideig formákat rajzolt a homokba, majd elaludt. Már négy napja várta a bárkát. Négy éjszakája és négy hosszú nappala telt el szorongással, reménykedéssel.
Feltápászkodott és leporolta magáról a homokot. Elindult a csapáson keresztül, be az erdőbe. A hatalmas levelű fák és vastag liánok között beömlött a lágy fény az ösvényre. Körülötte hatalmas, színes virágok ontották illatukat, szirmaikon apró pöttyökben sárgállott a virágpor. Némelyik fa törzsén borostyánszerű növény futott fel, egészen a lombokig. Bokrok helyett nagy-levelű növények takarták be a talajt, és ott, ahol a száruk kezdődött, a kis gödröcskékben csillogott az esővíz. Vijjogások, csiripelések törték meg a csendet, a madarak végtelen és sokszínű muzsikája visszhangzott a zöld paradicsomban.
A lány félrehúzott néhány útjába lógó liánt, mezítelen talpa belesüllyedt a puhább talajba, ahogy a napfényben csillogó lagúnához ért. Nem habozott, nagyot szökkent az illatos vízbe, a csobbanás hangjától megmozdultak az ágakon pihenő madarak és szétrebbentek.
Haja a felszínre simult, majd, ahogyan kiemelkedett vállára és hátára tapadt. Úszott még két kört, majd néhány erősebb gyökerű növény megmarkolása segítségével kikászálódott a partra. Vizes talpára egykettőre ráragadt a föld.
Ugyanazon az ösvényen indult visszafelé, ám félúton befordult egy kevésbé jártasabb csapásra. Egy kevés gyaloglás után megérkezett a házikóhoz. Kezdetleges, sebtében eszkabált kajiba volt, teteje sárga, szárított nádból készült, falai liánokkal szorosan összekötözött gyékényből. Ennyi tellett nekik.
Vizes haja csimbókokban állt, egy fürt meglibbent, ahogy belépett a házba. A berendezés egyszerű volt, néhány szalmakupac, amelyet megpróbáltak négyzet alakúra formázni liánokkal. Ezek a fekvőhelyek viszonylag helyesen kicserzett bőrökkel voltak letakarva. A szoba egyik sarkában egy korhadt fatuskó állt, belsejét kirágták a termeszek, így könnyen ki lehetett vájni. Ebben kavicsok, inakra felfűzött apró, színes kagylók, ügyetlen agyagedények, oldalukon szabálytalan csíkokkal.
A lány a fal mellől elvett egy összehajtogatott, nagyobb bőrt, és sietve távozott. Útközben felterítette magára, és ahogy szaladt, az beleakadt a tüskékbe, végigszántott a levelek csücskein. Visszaért a partra. Sötétbarna szemei pásztázták a horizontot, de nem látott semmit, csak a végtelenbe szaladó hullámokat. Ezen hullámok hátán kéne érkezzen a "BÁRKA". A kicsiny, általuk összetákolt, meg-meg foltozott bárka, amiben Ő ment el, négy napja. Általában két nap után vissza szokott térni...
Lekuporodott a homokba, és dúdolni kezdett. Nem eshet pánikba, tudta jól, mert akkor elvesztené az eszét. Itt, a semmi, az édes semmi közepén meg kimondottan szüksége van a gondolkodásra. Egy régi dal járt az eszében, még a sokaság világából ismerte. Addig dúdolgatott, amíg újra álomba szenderült. Torz képek jelentek meg előtte, mindenféle ragadozó halakról, meg felborult bárkákról. Felvillant egy éles kép is, egy segítségért nyúló kézről...
Akkor riadt fel a rémálomból, amikor a horizontra rácsusszant a "BÁRKA". Felpattant és beszaladt a vízbe, amikor már a térdéig ért megállt és hunyorított. Tényleg az volt. Bárhonnan felismeri. Ott állt a vízben, a szürkület gyenge fényében, csípőre tett kézzel, és várt. A bárka egyre közelebb vetődött. Már Ő is látszott benne, bár igaz, csak egy kis pötty volt a messzeség ölelésében. A tenger csobogott, jóságos morajlása megnyugtatta a lányt, lábszárait lágyan körbefonták a vékonyka vízinövények.
Teltek a percek, amíg a csónakszerű szerkezet megállt, az alak kiugrott belőle, és kigázolt a vízből.
Szemüvegén vízcseppek pihentek, hajáról csorgott le a tenger. Mosolygott és megölelte a lányt. Barnászöld szemével a lányéba nézett, és őszintén bocsánatot kért, amiért többet maradt. A lány tekintete végigfutott a fiú homlokán, szemüvegén, pici szeplőin az orra mellett, és végül dús ajkain pihent meg. Csak azt érezte, hogy hálás, amiért ma éjszaka nem lesz egyedül.

        Tisztában vagyok, hogy EZ szokatlan tőlem. Tudom, hogy ez a romantika nem az én világom. De ha a múzsák ezeket az illatokat, képeket, hangokat dobják nekem, akkor ez a megoldás. Egybe kell gyúrjam és meg kell formáljam őket.
Tulajdonképpen bennem élt a kép, és bennem élt a vágy is. Álmom, hogy egyszer lesz egy sziget, ahova örökre elmenekülhetek a civilizációtól. Megszűnne minden, ami megront és ami elmutál minden emberi kapcsolatot a természettel.

És végül TUDOM, hogy egyszer azt is megtalálom, akivel elmehetek oda. Meglesz a szemüveges fiú, meglesznek a szeplők, az ajkak, de még a barnászöld szempár is meglesz. Valamikor.

Autostop

   A nyáron, egy hónapra munkát vállaltam a Gyilkostónál, hogy el tudjak menni egy táborba. Egy üzlet teraszán árultam kürtöskalácsot, ahol minden este felseperni és felmosni kellett. Nem messze onnan, kicsit lennebb, egy lakókocsiban lángost árult egy 70 körüli bácsi és egy asszony. Ismertem őket, sokszor vásároltam tőlük, ők is jöttek felénk, olykor pénzt, olykor szót váltani.

   Az öregúr Gyergyószentmiklóson lakott, munka után mindig stoppal ment haza. Aznap este éppen felmostam, a szürke padlócsempe kormos, poros és szenes volt, a víz egykettőre fekete lett. Kedvtelenül maszatoltam a földet, lötyögtettem a felmosót ide-oda. Az üzlet elött feltűnt a lángosos bácsi. Félig már kopasz volt, az egyik fülétől a másikig ősz, gyér haj borította fejét. Kissé bugyuta, együgyű ábrázatán elidőzött a tekintetem. Rövidujjú, kisárgult inget, és kopott, fekete farmert viselt. Az egyik kezében hátizsák, a másikban tömött szatyor volt.

    Sötétedett, hűvös, friss, üres levegő burkolta be a környéket. Az alkonyszél nem hordozott magával titkokat, sem zörejt vagy nagyvárosi életszagot. Árva volt, végtelenül árva és nyugodt.

    A bácsi megvásárolta az utolsó kürtöskalácsot tőlünk és begyömöszölte a hátizsákjába. Stoppolt. Szinte az út közepán állt, és leintett minden autót, de egyik sem vette fel. Amikor elhajtottak mellette, rosszkedvűen bámult utánuk, bosszúsan leengedte fáradt, erőtlen karjait.

    Félóra is eltelt, mire az út szélére húzódott, és majszolni kezdte a kürtöskalácsot. Úgy, a táskájából csipegetett nagy falatokat és evett, evett kegyetlenül. Szinte átéreztem az éhségét, belémhasított, a csontomig hatolt a látványból született érzelem. Minket is megkérdezett, hogy ha megyünk, akkor elvisszük őt Gyergyóba? A munkatársam elmagyarázta, hogy mi nem vagyunk helyiek, és itt a szállásunk a közelben. Az öreg szomorúan megingatta a fejét.

    Úgy tíz percig egyetlen autó sem jött. Ő meg csak állt és rágott, csámcsogott jóízűen. Álmosakat, laposakat pislogott, percekig állva szundikált, lassan, kicsiket dülöngélt előre-hátra. Úgy tűnt, a csillagok leejtettek egy kósza álomtündért, aki megsimogatja, buján körbeandalogja a meggyötört embert. Ám ha az kinyitja szemeit, a tündér megriad, hátrahőkől, megsértődik, és megvárja, amíg a fakó szemhélyak újra eltakarják a világot.

    Bágyadtan nézte a kanyart, majd alig észrevehető, csalódott fejbólintással nyugtázta, hogy még várnia kell. Örökkévalónak tűnt minden perc, amíg figyeltem őt. Tanúja voltam kegyetlen küzdelmének a fáradtsággal, érezni véltem fájó karjait, dolgos állkapcsát, visszeres lábait. Tudtam, hogy az Élet harcmezejének a kellős közepén ácsorgok, szó nélkül, némán, megrettenve a valóságtól.

    Végre jött egy autó. A bácsi hirtelen kapta fel a fejét a motorzúgásra, erőtlen izmait megmozdulásra kényszerítve intett. A kis terepjáró hátulján felvillantak a piros féklámpák, ahogy lassítva elhaladt mellette, és néhány méterre tőle megállt. Ő meg szétvetett karokkal, mintha dinnyék lennének a hóna alatt, öreg karikalábain szaladt az autó  felé. Beült, és elmentek.

    Megkönnyebbültem. Újra visszatértek saját érzékeim, én voltam én, aki a tábori belépőjegyért harcolt, nem a betevő falatért. Édeskevésnek éreztem ezt a harcot, bosszantóan könnyűnek. Egy szerencsétlen, olcsó játéknak.

A rózsaszín óvszer története

Egy szoros, négyzet alakú zacsiban lapult. Hosszú ideig. Aztán zötykölődött egy táska oldalzsebében, majd csönd lett körülötte. Hallgatózott. Egy fiú meg egy lány beszélgettek, a hangok átszűrődtek a táska vásznán, néha csilingelő nevetést hallott, néha csak néma csendet.

  Aztán mozgolódást érzékelt, a táskát mintha arrébb lökték volna. Suttogás és heves szuszogás hallatszott, szabályos hangok, szabályos időközönként. Érezte, eljött az ő ideje, Rövid életének egyetlen célja és haszna bele volt kódolva műanyag genetikájába. Valahol, kaucsuk zsigereiben érezte, hogy meg fog történni. Nem tévedett. Előkotorászták a táskából. A következő pillanat pedig a szabadulásé volt. A zacsi sarkát foggal letépték, és Ő érezte a levegőt, az oxigént. Az apró lyukon könnyedén ki lehetett húzni sikamlós testét. Meleg ujjak bíbelődtek vele, aztán hozzáértően megfogták a feje búbját, és Ő, mint egy testreálló ruhaköltemény rászorult a hímvesszőre. Boldog volt. Végre kiszabadult a szoros, sötét hálózsákból, és beteljesítheti sorsát, behódolhat Aphroditénak és Érosznak.

 Tudta, hogy most kellemes meleg kell, hogy következzen. Nem kellett sokat várni, lassan, a feje búbjától lefele szinte forró sötétség vette körül. Aztán újra felemelkedett, majd ráereszkedett. Nagyon jól érezte magát, szinte mosolygott, bár eléggé szorult odabent. A tempó hol gyors volt, hol meg lassú. Amikor éppen a szabadban volt, és nem nyelte el a meleg lyuk, hangokat hallott. Nyögés és szuszogás volt.

Majd megfordult vele a világ, már más szögből közeledett és távolodott a barlang. Faltörő kosként ostromolta a hüvelyt.

  Hirtelen felgyorsult minden, mélyebben és erőteljesebben hatolt be, amikor egyszercsak megtelt a sapkája meleg folyadékkal. Elfáradt. Kemény ez a munka, megvisel akárkit. Még egy ideig elidőzhetett a mozgó, lüktető barlangban, majd kivették. Lekerült az immár puhább, kiszolgált és nyugodtabb hímtagról.

  Hát ez is megvolt, gondolta magában. Sikerült, véghezvitte azt, ami neki volt megírva. Elhajították. Kissé hűvös levegőt érzékelt, hajnali fény ömlött a testére. Nem volt messze a pártól, még hallott néhány szót.

- Jó volt? -kérdezte a lány.

- Neked jó volt?

- Én kérdeztem előbb. -akaratoskodott.

- Nekem jó volt.

- Nekem is. - hallatszott a lány nyugodt hangja.

- Tudod, ez volt az első rózsaszín óvszerem. - mondta fiú, és mindketten nevettek. 

Emlékek, álmok. Találkozások és Csók, szenvedélyes csók, az ám.
Felébredtem tudod?  Valahol, zavart világom egy poros sarkában, annyi idő után megmaradt. Megmaradt a pillanat materialitása. Megmaradt az ajkad nedvességének érintése.
Tudod, felébredtem... Vagy lehet, hogy még mindig alszom.

Hol? Hol tároljuk ezeket a nyomorult, emberi élményeket? Hol konzerváljuk őket örökkévalókká? Miért maradt a tudatban, miért bújik ki, még álmunkban is?
Nem vizuális volt. Az esemény nehéz emléke fonott át a párnák között. Az a néhány, felfoghatatlan pillanat valamiért, valahogyan újra megélte önmagát.
Tudod, nem szerettelek. Tudod, nem éltünk át semmit, amit mással még nem tapasztaltam. Mégis felébredtem. Tudod?
Volt valami mégis akkor. Talán az a csöppnyi kronológiadarab. Vagy a tér csapott be, és azért csattant a csók, hogy valahol újraszülethessen.
Pedig felébredtem... ÉRTED?!

Hallom a suttogást.
Lágyan átfogja csuklóm, bokáim köré tekeredik, magával ránt az ég felé.
Szemhéjam alatt sötétlik a szépség, a történelem kis szikrája porig égeti a napsugarakat.
Itt maradok még egy ideig. 

Foltok

Csend bújik át a függönyön,

S amíg lelkét űzi a gyertyaláng,

Felgyorsul, mint vérben a méreg,

A sötétben feloldja a hiányt.

A szobára csorog s ráolvad a semmi,

Suttognak a szúrós illatok,

Tenyerem nyomát a poros ablakon

Ne töröld le még, ott is hagyhatod...

Interjú

           Azt hiszem, mindenki látja vagy elképzeli a duplasoros szögesdrótokat, ha meghallja az „Auschwitz” szót.  Ahogyan mindenki lelki szemei elött az ecsetbajszos, keményvonású arc jelenik meg, ha „Hitler” nevét hallja.  A többségnek ezek a vizuális képek jelentik a fasizmus borzalmait. Mindannyian tudjuk, hogy mi történt.  A holokauszt, vagyis a „teljes elégetés” milliók pusztulását követelte.  Nemzetek csorbultak meg a náci Németország által, családok szakadtak szét, emberek ezrei  mentek ok nélkül a halálba. Mindez csupán egy szeszély miatt,  Adolf Hitler meggyőződései és elméletei áldozataivá lettek.

         1925-ben megszületett az elmélet az árja faj kialakításáról és a zsidók kiírtásáról.

1933 és 1935 között megfosztották őket az állampolgárságtól,  kitoloncoltakként kellett élniük, megfosztották őket a jogaiktól és a szabadságuktól.

A holokausztot  1938 november 9.-étől számítják,  amikor is Németország és Ausztria területén a zsidóellenes zavargások közel száz áldozatot követeltek,  több, mint ezer zsinagogát égettek porrá vagy zúztak szét, lakásokat gyújtottak fel.  Ekkor közel 30 000 zsidót szállítottak koncentrációs táborokba.

          A háború kitörésével a zsidóság területi elkülönítésén volt a hangsúly,  városszéli gettókba telepítették őket,  ahol sokan éhen haltak vagy gyilkosságok áldozatai lettek.  Lengyelországból mintegy kétmillió zsidót hurcoltak ilyen helyekre,  ahol a végkimerülésig kényszermunkát kellett végezniük.

Az első koncentrációs tábor Dachauban létesült,  a nácik a politikai ellenfeleik számára tervezték ezeket a táborokat.  Némelyik nem volt nagyobb egy pincénél,  vagy raktárépületnél,  de hatalmas, városszéli területekké nőtték ki magukat.

Az antiszemitizmus  a zsidók szisztematikus kiírtására törekedett,  tervszerű megsimmisítésükre.

1941 szeptemberében már elvolt döntve a zsidók kiírtása, később 1942 januárjában megtartották a wannsee-i konferenciát, kidolgozták a tervet.  A megszállot szovjet és lengyel  területeken már ekkor tömeggyilkosságok folytak.

          Magyarországon a deportálás Adolf Eichmann vezetésével a közigazgatás és a csendőrség aktív támogatásával zajlott. Közel kétmillió zsidót hurcoltak a koncentrációs táborokba. Észak-Erdélyben pedig nagyon gyorsan, 1944 májusában és júniusában néhány hét alatt gettókba zárták vagy deportálták őket, anélkül, hogy a kereszténységnek bármi ellenvetése lett volna.

          Lehetőségem nyílt egy túlélővel beszélgetni, akinek talán az összes általam ismert ember közül a legborzalmasabb élményei vannak a fasizmus időszakából. Interjúmat személynevek nélkül teszem nyilvánossá, a kellemetlenségek elkerülése végett.

        Kellemes, tavaszi délután volt, gyalog mentem el a házhoz. A találkozót előzőleg megbeszéltük, M. nénivel. Becsengettem a kapun. Szinte azonnal elém sietett a kedves, öreg hölgy. Bemutatkozott, majd karon fogott és bevezetett a házba. A szoba légköre kellemes volt, a hatalmas, régi fotel pedig kényelmes. M. néni barátságosan mosolygott rám, tekintete néha a semmibe révedt, ahogy válogatott az emlékei között.

Nem kellett kérdeznem, magától kezdett el beszélni, én inkább csendesen jegyzeteltem és csakúgy szomjaztam szavait.

         1944 áprilisában kezdődött a sárga csillag viselése...Ami azt jelentette, hogy nem mehettünk ki az utcára egy bizonyos idő után,  aki késett borzalmasan megverték.  Aztán a  gettóba költöztettek minket, a téglagyárba és a mellette lévő házakba.  Rettenetes volt,  három felnőtt volt egy pici szobában,  mi ketten az öcsémmel pedig a padláson.  Négy hetet töltöttünk a gettóban,  az első napokban még volt mit enni,  utána éheztünk.  Azt hiszem egy ottani élményem volt a lesúlyosabb emlék, aminek a terhét hordoznom kell egy életen át.  A vagyontárgyainkat egy ismerősünkre bíztuk, még az elhurcolás elött.  Édesanyámat nagyon megverték a vallatáskor.  Meg akarták tudni, hogy hol rejtegetjük a vagyonunkat.  Ömlött a vér  és én nagyon sírtam.  Amikor azzal fenyegették, hogy ha nem árulja el,  akkor engem fognak kínozni,  az anyai ösztöne nem engedte, hogy tovább titkolózzon.

  Auschwitz felé marhavagonokkal vittek minket,  nyolcvan személy volt bezsúfolva arra a kis helyre. Sokan meghaltak, őket ki kellett tenni a vagonból,  az asszonyok sokat sírtak és halotti imák mormolásával telt el az út.

Négy nap után értkezünk meg ,  semmit nem vihettünk magunkkal a vonatról.  Megkezdődött a válogatás,  édesapámtól és az öcsémtől elszakadtam már az elején.  Mengele elé érve szorítottam édesanyám kezét...  Elválasztottak bennünket.  Akkor még nem tudtam,  hogy mit jelentett,  de őt balra küldték.  Velünk volt egy családi barátunk,  egy kedves asszony,  akihez anyám utolsó,  általam hallott szavai szóltak: „ Vigyázz a gyermekre M.”

Azután levágták a hajamat és vászonruhába öltöztettek.  Emlékszem,  egy gyönyörű cipőm volt akkor,  amit elvettek tőlem és mezítláb maradtam.  Krakkó mellé, Plasovba vittek minket követ hordani.  Ott szerencsére kaptam egy facipőt.  Nem messze a barakktól volt a zsidótemető, ahonnan elhordták a sírköveket,  azzal volt kirakva az út a barakkig.  Naponta kétszer kellett vágigmenjünk rajta.  Nagyon nehéz volt a munka,  a sok ordibálás,  verés és az éhezés nagyon megviselte az embereket.

Egy  idő után visszavittek Auschwitzba,  újjabb válogatás kezdődött.  Amikor mentünk be a kapunál az SS tiszt megnézett és kacagott rajtam.  „Menj vissza muzulmán!” – ezt mondta nekem.  

A „muzulmán” kifejezést a nagyon soványakra mondták akkoriban.  Megmentette az életemet. Visszamentünk,  elbújtunk (egy barátnőmmel voltam) és felvettük minden rongyunkat.

-          Hogy telt el egy nap Auschwitzban?

Reggel hatkor volt a „Zelapel”,  amikor összegyültünk és megszámoltak minket.  Azután minden reggel kaptunk egy bűnrossz kávét,  egy darab kenyeret és egy kis margarint egész napra. Ebédidőben volt egy közös tányér,  amibe marharépalevest kaptunk,  mindenki csak egy kortyot. Azonkívül egész nap dolgoztunk.

Egyszer meghallottuk, hogy az SS-ek konyhájából kidobtak friss káposztalapikat.  Z-vel,  a barátnőmmel kimentünk,  hogy szedjük össze őket.  Szembejött velünk egy SS tisztnő  és németül kérdezte,  hogy hova megyünk.  Folyékonyan beszéltem a nyelvet,   így válaszoltam neki, hogy azt hallotuk,  káposztalapikat osztogatnak.  Nagyon megvert.  Annyi ütést kaptam a fejemre, hogy napokig  szenvedtem... Akkor határoztam el,  hogy amíg ott vagyok,  többet nem szólalok meg németül.

Emlékszem,  egyszer elvittek a repülőtérre takarítani,  átmentünk Krakkón is.  Az úton álltak valami magyar katonatisztek,  meghallották ,  hogy egyazon nyelven beszélünk.  Azt kérdezték messziről - „Hát mit vétettek maguk?”

Ugyancsak átmenetben Krakkóban valaki egy kenyeret dobott le közénk.  Pont a fejemre esett.  6-on voltunk ismerősök, el  is osztottunk az „égi mannát”.

Az igazság az, hogy bár kevesen,  de voltak jó emberek akkor is.  Amikor a gettóban nyomorogtunk, egy orvos ismerősünk jött el hozzánk,  hogy megvizsgálja a beteg édesapámat.  Egyik nap pedig egy kedves hölgy ismerősünk hozott egy kosárnyi  ennivalót,  de nem engedték oda hozzánk.    

A szomszédunk pedig fagyit, kenyeret, tésztát hozott nekünk.

Amikor  az oroszok ránk találtak, egy jugoszláviai lánnyal voltam,  körülöttünk vagy nyolc hulla hevert dermedten a földön.   Az orosz katona elsírta magát.  Egy darab kenyeret nyújtott át nekem,  és amikor utánanyúltam,  megcsókolta a kezemet.  Soha nem fogom elfelejteni.

Január 18.-ától 27.-éig sós vizen éltünk.  Egy orvosnő,  aki szintén megmenekült , havat olvasztott ki és sót tett bele, mert nem volt semmi más.

A felszabadulás után a lengyelek által lefoglalt kórházban remek kezelést kaptam,  majd elkerültem Bukovinába,  onnan Fehéroroszországba.  Csak májusban térhettem haza,  a háború végén.

Miután  hazatértem,  mindennap kimentem a vonatállomásra, úgy hallottam,  hogy még térnek haza felszabadított zsidók,  édesapámat és öcsémet várva sokat ácsorogtam a peronon.  Nem hallottam felőlük semmit az elválasztásunk óta.  Két hét után végre megpillantottam őket,  ahogyan leszálltak a vonatról.  Nem csak mi, de mindenki sírt az állomáson.  Ez a viszontlátás megerősített és visszaadta az életkedvemet.

-          Mi  segített felejteni a felszabadulás után?

-          A férjem szeretete. – válaszolta  széles mosollyal az arcán.

Igen, azt hiszem, valóban csak a szeretet és e törődés az,  ami segíthet elviselni a múltbéli szenvedések emlékeit.  Ha van valaki, aki átölel és megnyugtat amikor  zihálva riadunk fel a rémálomból.  Még egy keveset elcsevegtünk M. nénivel,  majd udvariasan megköszöntem az interjút, és elköszöntünk egymástól.  Amikor kikísért, magához ölelt,  én pedig meghatódtam reszkető karjai között.  A kapun kilépve úgy éreztem, hogy nagyon szerencsés vagyok,  amiért megismerhettem egy ilyen nagyszerű embert...