Fény, tűz nélkül.

Soha nem éreztem még, hogy beleszeretek valakibe, anélkül, hogy kívánnám. A kisugárzása, a szeme, a szája vonala, és ami a bőre alatt van... Nem kívánom megcsókolni, csak megérinteni, és csodálni benne az embert, és nem a férfit. Szerelem ez és mégis nem kell vonzalom, és nem kell a teste sem. És nem azért, mert tudom, hogy úgysem lenne velem, nem! Nem akarom megváltani, megváltoztatni. 

Az anonim érzelmek sokaságát nem lehet megnevezni. Mert például a csészének sem úgy mondjuk, hogy cserép és festék, hanem CSÉSZE. A szerelem is millió különböző érzelem, impulzus, gyomorremegtető és izzasztó energia. Olyan, mint a gasztronómia, mert az étel az összetevőktől lesz más, alapjában véve.Ez az ember pedig egyszerűen kihozza belőlem azt, amit más nem tud. 

Mintha két vegyület reakciója lennénk...  

Ő pedig olyan, mint éjjel a csokispuding, és a presszó hangja reggelente. Mint egy Vörösmarty vers, vagy mint egy szépen kanyarított betű egy 19.századi levélben. Rímel önmagával és az idővel is egyazon pillanatban. Ő a keresett csillag a sivatag fölött, és mégis olyan, mint egy örökké bevésődött emlék. A hintaszékben pedig Ő ül a verandán a mosolya megnevetetti a szőlőfürtöket. Az arcán pedig világoskék felhők úsznak, szemében a mélység vív a felejthetetlennel. 

Álmomban majd Ő lesz a kép és a festő, a szobor és a szobrász... Kincsei csillognak mozdulataiban, érintése szivárvány illatú hajnal ereje. Homloka széles, melyen elterül a langyos hónapok szellőinek dallama...

És a hangja... A hangjában megfoghatatlan borzongás van. A szavak pedig dalokat, balladákat rejtenek a halálról, szerelemről, esőről, péntek estékről. Zenét beszél, mégis a csendes szentséget mondja el, kavargó homokviharban és zengő tengermorajlásban. Nyugtató, mint az óra tikktakkolása és a vonat kattogása... A mindenben megbúvó táncot kelti életre, leejti a szemhéjakat, és belső falukra végtelen spirálokat rajzol, virágokat és tejeskávé illatú, aromás zongoraszót. 

Tehát Ő az új édesem, az új kedvesem, szerelmem. Vele lenne jó igazán meghalni, úgy, hogy cukrot mesél nekem, és szemeimet Ő csukja le ha már nem leszek semmi, csak egy régi, elhagyott, üres álomkép.

Post Mortem

                     

Nem, nem mondanám, hogy igazán hiányzik. Néha bevillannak emlékek, mosolyok, és egy sötétkék meg egy fehér-lila kávéscsésze az asztalon. Ennyi, és semmi több.

Nem hiányzik, csak eszembe szokott jutni a vokál nélküli sötét, egyhangú zene, amely mindig is idegesített, és lám lám a napokban én is hallgatom, mert így könnyebb írni. Aztán meg ott van a folytonos cipőbe botlás, mert forrt az agyvizem amikor az előszoba közepén hagyta. Mégis ennyi az egész.

Talán néha a főzésre is gondolok, mert imádtam főzni neki, mindenfélét, akármit, amit kívánt. És lehet, hogy elcsesztem, mert amatőr vagyok, de megettük, mert finom volt, mert én csináltam. De nem, amúgy nem hiányzik.

Azt sem értem, hogy miért gondolok néha a barnás sarokkanapé kényelmére, a saját helyemre a konyhában és a folytonosan leeső csapra, amitől dührohamot szoktam volt kapni. Na meg a kurva hamuzót nem moshattam ki, mert szerinte fölösleges volt. És a szekrényét meg nem csukattam be, mert aztán csak bicskával tudtuk kinyitni. Nem hiányzik, tényleg.

De ki nem hagynám az emlékekből a sok rendezgetést, a lakás csinosítását, a nagy takarítási lázat, mert mint egy buta madár, én is a fészkemet igyekeztem szépíteni. Úgysem hiányzik, nem!

Előlről

Kevés voltál édes, mint hullában a jókedv,
Tudod, ezt sem hagyhatom szavak nélkül,
Hiába volt csók, nyál, és testnedv,
Már nem a lelkem, csak combom ha kékül.
Mit is ígértél? Hát persze, hogy semmit,
Proletár szerződést nem kötöttünk,
A szabály erős volt, a fény pedig meghitt,
Ahogy eltűnt a csendben mögöttünk.
Ami történt, sajnos meglett, csak lusta medvetánc,
Erős volt és mégis gyengére sikerült,
Ami nem szerelem volt, hanem vad románc.
Bár a szenvedés eddig elkerült,
Csak elmosódott képekben vannak nyomok,
Áldozat nélkül, porig falták fel a lángok
Az iskolát, bordélyt, erdőt és templomot.
Fejünk felett pedig, nem égett villanykörte,
Lehet vagy talán csak egy gyertyacsonk maradt
Nem látod magad, hát ne nézz tükörbe,
Nem lesz ott más, csak ránc a szemed alatt.

Pontosan 236.

Vasárnap éjjel volt, emlékszem a napra,
Torz mosolyod még az arcodra volt fagyva,
Tekinteted mint nagy, álmos madarak,
Pihent, mint ajkaid pirosán a szavak.

Ott állt meg az idő és a tér szétszakadt,
Rajtam semmi sem, a becsületen meg folt maradt,
Oda vittél, ahol ígéret hull levél helyett,
Ahol a szó békében van az álmok mellett.

Ott táncoltak egyszer a város fényei,
És lelkünk ezüstfoltos, szürke lényei,
S fölöttük lobogott a szakadt, foltos zászló
Melyen ott virított neonszín betűkkel a zárszó.

Ez volt a volt, s elvitted már akkor magaddal,
S én itt ragadtam megrágott félszavakkal,
Nyomaidban pedig nem hagytál jeleket,
Csak kérdés maradt nekem, semmi felelet.

Az leszel majd, kiből egykor nagyságod vétetett,
S akit ugyanúgy magába őrölt az emlékezet,
A mondat végén a pont, s a "hogy" előtt a vessző,
Az elfelejtett profi, s a számon tartott kezdő.

Mint gyér, erdei tisztás és harangszó a múltból
El fogsz tűnni te is, s ha előtted vihar tombol,
Utánad marad a jelen, s a sárga naplemente,
A hideg kávé, s a keserű zacc reggelente.

Kétség

Történetek és történések kavarognak a fejemben. Nem tudom eldönteni, hogy üresnek lenni jó, vagy inkább roskadozni az érzelmek alatt.

Gondolkodtam, szinte mást sem csinálok. Felkelek, kávézok, reggelizek, és fekszem vissza. Fejfájás, hányiger.

Elvesztettem önmagamat. Nem tudom kezelni a helyzeteket, csak sodródok és teljesülnek az álmaim. Nincsen igaz személyiségem. Ha van is, nemtudom melyik az az ezer közül. Elvesztettem a fejemet, de legfőképpen a lelkemet. Mégis néha belémnyilall valami váratlanul. Halál. Vagy stagnálás.

Lehet, hogy kicsit tényleg meghaltam. Egy részem céltalanul kering az éterben.

Megoldatlanul hevernek elöttem az ügyek, kibogozatlanul, szétdobigálva bennső szobáim padlóján.

Kétség.

Unalom. Unok élni, táncolni, szeretni, veszekedni, mosolyogni, kábulni, szeretkezni. Pedig csak ezek vonják el a figyelmemet a környezetemről. 

Minden aktív életforma  untat, undorít. Legszívesebben kihánynám magamból a múltat. És a jövőt is.

Vigyázz mit kívánsz. Mert egyszerre jött minden, besokalltam, tarthatatlan ez az állapot. 

Kimászni meg minek? 

Ha az tart életben, ami megöl, akkor mi a megoldás?

Attól rohadok el, ami megszült, ami kialakított, amitől boldog vagyok.

Hálás, vagy hálátlan?

Néha jó úgy hagyni mindent, ahogy van, mert megvan a saját rendeltetése. 

Irányítani, vagy hagyni széthullani, hogy a darabok elguruljanak a földön, ezer színes csíkot húzva maguk után? 

Mintha a koporsóban kezdődne az élet. A halálba születünk bele. Bentről csakis kifelé vezet út. Fentről meg csak leesni lehet. Le, a mélybe, az anyaméhbe vissza. Anyamély. 

Kalapáccsal zúzni szét az álmokat. Álomtörő kalapáccsal. 

A millió ösvény közül egyet választani, méltósággal végigmenni rajta, miközben lassan repednek meg a csontjaim. Hajlik a gerincem, szakadnak az inak, spriccel a vér szanaszét a virágokra.

Mocskot hagyni magunk után, utánzatokat, romlott géneket. Ártani mindennek, mégis életet hozni létre újra meg újra.

Keserűség, mégis mosolygok.

Szabadság ott, ahol rácsok között élek. Szépség ott, ahol dominál a groteszk, fekete humor.

Egyedül lenni az emberek között. Magány a társaságban, üresség ott, ahol mindenki megtölt. Szívnek szívet.

Morál: SEMMI.

Sehol semmi....

Elvetélés

Ez a mi védjegyünk. Mindig rossz időben, rossz helyen, rossz társaságban bukkanunk fel ugyanott. Mindig olyan körülmények között találkozunk, amikor nem kellene, váratlanul. Mégis  mindig megérzem, ha a közelemben van. Valami furcsaság terjeng a levegőben olyankor, én meg feszélyezetten nézek körül. Nem ismerem fel azonnal a helyzetet, de pillangók röpködnek a gyomromban, idegesítő előérzetem van.
                            Aztán megpillantom, és máris mosolyogva konstatálom, hogy megint megtörtént a felismerés tudat alatt, mielőtt még észrevettem volna. Általában nem szólok hozzá, komótosan elvagyok a világomban, de legbelül, valahol egy sárkány felnyüszít a zsigerimben, éhezik a pillantására, a szavaira.



                       Ha észrevesz, Ő sem jön oda.  Néha csak rámsandít, majd elkapja tekintetét. El kell telnie egy kis időnek ahhoz, hogy feldolgozzuk egymás közelségét. Aztan valami láthatalan erő odarántja valamelyikünket, és szóba állunk egymással.

Nem, nem beszélegetünk. Félmondatok, félszavak. Néha egy-egy véletlen érintés, de semmi több. Pedig vibrál a tér, a mi közös terünk, ami azonnal aktiválódik, ahogy egy légtérbe kerülünk. Nincsen már senki és semmi, elborítanak az érzékek, kimodhatatlan gondolatok. Fölösleges szólni, a világunk bezárult, immár csak mi vagyunk egymásnak. Ebben a dimenzióban megszűntünk létezni, körbefon valami felfoghatalan erő, amely mindenki mást megsemmisít, minket pedig egymásnak ad át.

                                     Nincsen benne semmi szexuális, semmi izgalom vagy bizsergés. Az ismeretlen hatalom felettünk természetesnek hat, velünk született képességnek, ösztönösen fogadjuk el és zuhanunk a karjaiba.
Egy ideig nem is sejtettem mi történik ilyenkor, hosszú évek múltán is nehezen tudom meghatározni, de legalább van fogalmam róla. Egyszerűen bekattan valami abban a pillanatban, mintha az elménk és az érzékeink valamilyen módon összefonódnának...

A szexuális része pedig meglepően érdekes. Ugyanis gyakorlatilag semmi értelme nincsen, fizikai szinten nem mondanám kiemelkedőnek. De mégis, mintha egy fantáziavilágba csöppennék, maga a tény, hogy vele vagyok, és ellenállhatatlan az érintése, a csókjában van valami fennséges, valami teljesen őszinte, tiszta és megerendíthetetlen.

                              Pedig Ő egy olyan ember, akiből kihalni látszanak az érzelmek. Utál és gyűlől, szenved mindentől és mindenkitől. Nem tudom milyen módon jutottam be a lelkébe, mert ott vagyok, úgy érzem magam. Sötét van és veszélyes odabent, mégis felemelő érzés.

Teljesen ellentétes érzelmeket vált ki belőlem, ha a közelmeben van egyszerre lennék anya és gyilkos, hangos és halk, mérges és nyugodt...és még sorolhatnám. Átveszem a mozdulatait, ahogyan Ő is az enyémeket, a szuszogása ritmusát, valami érthetelen hangulat lesz urrá rajtam... Félek tőle, mert felemészt, mégis annyira jó ez a kötelék közöttünk, hogy fáj minden lélegzetvétel, le tudnám élni az életemet ebben a közös burokban.

Maró ürességet érzek, mégis elégedettséget, mert a közelemben tudhatom. Folyton vágyom rá, de nem úgy, ahogyan másokra... Vágyom gyógyítani, szeretni, a karjaimban tartani, és kiszorítani belőle a szuszt. De fáj ha hozzám ér. A molekuláim teljesen megzavarodnak,össze-vissza kavarog a vérem, a gondolataim eggyé olvadnak, egy nagy, színes masszává. Megsemmisülök, mégis istennővé válok, amikor ott van.

                                Nem ismerem. Nem ismerem úgy, ahogyan másokat. Nem tudok róla szinte semmit. Nem tudok, hanem érzek. Érzem a fájdalmát, a haragját, a szerelmét. Bár nem is biztos, hogy szerelem, de annyira intenzív, hogy csak ahhoz tudom hasonlítani. Szét tudnám marcangolni cafatokra, ugyanakkor elrejteném a világ elől, hogy soha senki ne találjon rá, soha senki se bántsa többé.

Mert Ő az orgazmus és maga a rettenet. Egyszerre élénk és élettelen. Ha csókól, kicsókólja a lelkemet, amit belémszőtt. Egyidőben tesz ifjúvá és lopja el tőlem az éveket. Vele nem létezik idő, tér, logika és hajnal. Elkopik a környezetem ha vele vagyok, és megfulladok a sugaraiban.

Fényt ad és rémálmokat, magányt és hatalmat a világ felett. Együtt pusztíthatunk és építhetünk fel mindent, ami sebez és hódít. Kevésnek érzem magam, mégis kiteljesedek a jelenlétében. Szellemvilágban él, mégis Ő a Pirkadat és az Alkony.

Ő tölt fel és üresít ki, gyötör és vonz, mézes álmokba hajt, és rángat ki belőlük.


Ő az Alpha és az Omega.


Ő az Isten és a Sátán. A Szent és az Átkozott.


Ő vagyok Én, és elveszítem magam benne.  A tükörképem, de mégis egy síkon táncolunk.


Ott van mindehol. A csontjaimban, az ereimben, a retinámon, a hajamban és a nyelvem alatt.


Ő a Védőangyalom és a Gyűlölet Démona. 


Az ír a sebeimre és az ostor a melleim között. 


Ott sötétlik a talpam alatt és zakatol a fülemben... 


Valami elcseszett véletlen folytán elszakadtunk még az idők kezdetén, a részeink pedig próbálják összerakni magukat...


Ő a Világ és a Fertő... és Ő minden, ami Élet és Halál, vagy köztes terület.

2013

                              Meghaltunk kedvesem. Meghaltunk itt, ott: legbelül. Kizökkentünk a rohanó vonattal együtt. És elvesztünk immár, elkavarodtunk, szétszakadtunk szerelmem. Szét és darabokra, minden egyes percünk elpárolgott a tűz fölött. Látlak-e még valaha háttal állni, ablakot bámulni? Szerethetlek-e még gyönyörűn? Álmodhatok-e még komolyan, cigarettázva a kanapén?
Ugyan, te is tudod, mi is tudjuk, hogy elveszett az élet, és nem találhatjuk meg soha többé. Talán egyszer, egy borongós, őszi napon, pipázva és keresztbetett lábakkal jut majd eszünkbe az ódon ház, amit elképzeltünk.
Nem lesz baj édesem, talán egyedül fogom megfésülni a hajamat, talán egyedül mosok arcot hajnalban, és csak az én talpaim alatt fog ropogni a kukoricaháncs... de tudod, akkor is mi voltunk és most is mi vagyunk akik a semmiből gondoltak nagyokat.
Boldogok leszünk, tudod, hiszen semmink sem maradt, se fals dal, se sikoly, hogy falakat dönthessünk le, hogy átlépjünk mindenen, ami ide ragasztott. Nevetni fogunk, mert bizonytalannak hittük a jövőt, és mert üres kézzel válhatunk vendégekké.
Felejteni kell, részleteket irtani, aztán megszületni újra alkonyok hamvában. Pirosat álmodni és kincset keresni kell majd, hogy feloldhassuk a béklyókat. Átsiklunk majd ezer lomb fölött, s karjainkban fog meghalni a képzelet.
Ne küzdj kincsem, fáradt a levegő, s felettünk ragyog még a nap. Leszünk még harcosok, éhező katonák, pilótasegédek és gladiátorok. Találunk még örökös zajt és a temetőben pedig csend lesz végre. Aztán kifakadnak a színes mozdulatok, és táncolunk majd, körbetáncoljuk a konyhát és akár az egész világot, ha akarod.