Fekete mezőkön járunk. Kifakult bűnök ejtenek
vérző sebet torz mosolyunkon.
Egy gondolat emlékén múlik a pusztulás, mert megfolytanak majd,
mégsem fonja jeges ujjait nyakunk köré a hazug sors.
Akasztófavirágokat ültettünk szívünk helyére, hogy ott rohadjanak,
míg velünk együtt el nem felejti őket a haldokló világ.
Mérgező könnyeinkben úszunk, saját magunk ítéletében nyögjük majd az
utolsó keserves himnuszt.
Feltépjük egő sebeinket, elrejtünk minden egyes alvadt vércseppet...
S ha mégsem porladunk el rövid utaink elején, vakon sóhajtva fel a
kiégett remény öreg felhője felé,
megmentőnk az utolsó hideg csillag fénye lesz majd...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése